A Teherán és Washington között létrejött, a 70 napos konfliktus lezárásáról és a Hormuzi-szoros újranyitásáról szóló előzetes egyetértési megállapodás átalakította a regionális egyensúlyt, amelynek következményei messze túlmutatnak a csatatéren.
A megállapodás egyértelmű politikai és gazdasági nyerteseket – és legalább egy feltűnő vesztest – hozott létre, mivel a kormányok újraértékelik biztonsági, energetikai és diplomáciai prioritásaikat.
A fő haszonélvezők a Perzsa-öböl menti arab államok, valamint Kína és Pakisztán, amelyek mindegyikének erős érdeke fűződik a regionális stabilitás helyreállításához és a kereskedelem védelméhez. Izrael ezzel szemben a politikailag legelszigeteltebb szereplővé válik, egyre inkább ellentmondva Washington megközelítésének és a régió tágabb diplomáciai irányvonalának.
A világ nagy része számára a központi kérdés nem Irán és Izrael ideológiai rivalizálása, hanem a tengeri kereskedelem biztonsága.
A Hormuzi-szoros kritikus fontosságú főútvonal a globális energiaáramlás, valamint az élelmiszerek és fogyasztási cikkek Perzsa-öbölbe történő importja szempontjából. Lezárása megzavarta az olaj- és gázexportot, lelassította a gazdasági tevékenységet és fokozta az inflációt a régióban.
A mérsékelt Fararu című lap szerint egy volt iráni brit nagykövet azzal érvelt, hogy sok Perzsa-öböl menti állam úgy véli, hogy a megállapodást sokkal korábban kellett volna megkötni, tekintettel a válság okozta gazdasági károk mértékére.
Az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) államai nem reagáltak egységesen a konfliktusra. Katar és Omán kezdettől fogva ellenezte az eszkalációt, míg Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek óvatosabb álláspontot képviseltek.
Katar különösen fontos közvetítő szerepet játszott, elősegítve a Teherán és Washington közötti kommunikációt. Ománra eközben Irán nyomást gyakorolt, hogy támogassa a Hormuzi-szoroson történő vámszedéssel kapcsolatos ötletet – ezt a javaslatot a regionális államok és a tágabb nemzetközi közösség elutasította, mivel a vízi utat inkább nemzetközi átjárónak, mint kereskedelmi előnynek tekintik.
Ezen nézetkülönbségek ellenére a megállapodás csökkentette a GCC-n belüli megosztottságot. Emellett elmélyítette a kételyeket Washington hosszú távú megbízhatóságával kapcsolatban, mint biztonsági garanciavállaló, még akkor is, ha Irán arab szomszédai továbbra is az amerikai katonai infrastruktúrától függenek.
Úgy tűnik, Kína a megállapodás egyik legnagyobb haszonélvezője lett. A válság alatt Peking legfőbb aggodalma a globális gazdasági stabilitás volt.
A szoros újranyitása csökkenti az energiaimport költségeit, támogatja a kínai gazdasági fellendülést, és megerősíti Peking preferált képét, mint olyan hatalom, amely a stabilitásból profitál anélkül, hogy közvetlenül részt venne a regionális konfliktusokban.
Pakisztán is nyerhet. Központi közvetítő szerepet töltve be, Iszlámábád megerősíti diplomáciai pozícióját, miközben csökkenti annak kockázatát, hogy nyugati határán uralkodó instabilitás átterjedjen saját biztonságára és gazdaságára.
Oroszország esetében a kép vegyesebb. A szoros lezárása a globális olajárakat felnyomta, ami növelte Moszkva bevételeit. A megállapodás megfordítja ezt a tendenciát, csökkentve ezeket a nyereségeket. Másrészt a stabilabb Közel-Kelet kevésbé valószínűvé teszi, hogy az arab államok elmélyítsék a katonai együttműködést Ukrajnával, különösen a légvédelem terén – ezt az eredményt Moszkva valószínűleg üdvözölni fogja.
Izrael tűnik a megállapodás fő politikai vesztesének. Donald Trump eredetileg az Ábrahám-megállapodások kiterjesztésében reménykedett, de az arab kormányok most elsősorban egy olyan tartós megállapodás megkötésére összpontosítanak, amely korlátozza Irán nukleáris programját és megakadályozza egy újabb regionális háborút.
Izrael jelenlegi kormánya, amely láthatóan eltökélt szándéka a megállapodás aláásása, tovább csökkentette a normalizáció iránti regionális lelkesedést, egyre inkább elszigetelve az országot a kialakulóban lévő diplomáciai konszenzustól.
A megállapodás Iránon belül is felélesztette a vitát arról, hogy egy jövőbeni nukleáris megállapodás önmagában is fennmaradhat-e.
Hoszein Mousavian volt nagykövet azt állítja, hogy egyetlen nukleáris megállapodás sem maradhat fenn, hacsak nem foglalkozik az Irán-Izrael közötti mélyebb konfrontációval is.
A Rouydad24 által idézett megjegyzéseiben a jelenlegi pillanatot „aranylehetőségnek” nevezte a teheráni-washingtoni kapcsolatok átalakítására, de figyelmeztetett, hogy minden, kizárólag a nukleáris kérdésre összpontosító megállapodás törékeny marad, hacsak nem ágyazódik be egy tágabb regionális biztonsági keretbe.
Értékelése a konfliktusból fakadó szélesebb körű felismerést tükrözi: a tűzszünet és a Hormuzi-szoros újranyitása új diplomáciai lehetőségeket teremthetett, de ezek tartóssága a korábbi megállapodásokat ismételten aláásó mélyebb regionális rivalizálások kezelésétől függ, számol be az Iranintl.
