Peter Lorre különös tekintete, jellegzetes hangja és nyugtalanító mosolya Hollywood egyik legismertebb színészévé tette. A siker mögött azonban hányattatott élet húzódott, mert a magyar származású művésznek a nácik elől kellett elmenekülnie, Amerikában új életet kezdett, később pedig gyógyszerfüggőséggel, anyagi gondokkal és szakmai csalódásokkal küzdött.
Miközben a filmvásznon gyakran könyörtelen bűnözőket alakított, a valóságban érzékeny, rendkívüli tehetségű ember volt, akinek egész életében meg kellett küzdenie saját leghíresebb szerepének árnyékával.
A magyar fiú, akiről senki sem gondolta, hogy világsztár lesz
Peter Lorre 1904. június 26-án született Löwenstein László néven, az akkori Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Rózsahegyen, a mai Szlovákia területén. Zsidó családban nőtt fel, gyermekkorát azonban súlyos veszteségek és költözések kísérték. Édesanyja meghalt, amikor a fiú négy éves volt, családja pedig később Bécsben telepedett le.
Apja kereskedelmi pályát szánt neki. A fiatal László egy ideig banki alkalmazottként dolgozott, de sokkal jobban érdekelte a színház. Gyakran inkább próbákra járt, mint munkahelyére, ezért végül elveszítette állását. A következő években nélkülözött, alkalmi munkákból élt, és kisebb társulatokban próbálta elsajátítani a színészet mesterségét.
A húszas évek végén Berlinbe került, ahol Bertolt Brecht színházi körében dolgozott. Itt már különleges tehetségként tartották számon. Nem volt klasszikus hollywoodi szépség. Alacsony termete, kerek arca, nagy szeme és szokatlan beszédstílusa azonban felejthetetlenné tette.
1931-ben pedig megkapta azt a szerepet, amely örökre megváltoztatta az életét.
A gyermekgyilkos, akitől egész Európa rettegett
Fritz Lang német rendező az M – Egy város keresi a gyilkost című filmjében Lorréra bízta Hans Beckert szerepét. A történet egy gyermekeket gyilkoló férfiról szól, akinek tettei rettegésben tartanak egy egész várost. A rendőrség és az alvilág egyaránt a gyilkost keresi, miközben a film fokozatosan feltárja a bűnöző zavart személyiségét.
Lorre alakítása egészen újszerű volt.
Nem egyszerűen szörnyetegként jelenítette meg a gyilkost. Egy látszólag hétköznapi embert alakított, akinek arcán egyszerre jelent meg a félelem, a kétségbeesés és a fenyegetés.
A film egyik legismertebb jelenetében Beckert a tükör előtt állva különös grimaszokat vág, mintha saját arcán keresné azt az embert, akivé vált.
A néző számára éppen ez volt a legnyugtalanítóbb.
A gyilkos nem valamiféle természetfeletti szörnyeteg volt, hanem olyan ember, akivel akár az utcán is találkozhatott volna. A film hatalmas sikert aratott, Lorre pedig egyik napról a másikra nemzetközi hírnevet szerzett.
Csakhogy a sikernek ára volt. A közönség és a rendezők ettől kezdve gyakran azonosították őt a beteges, fenyegető vagy bűnöző figurákkal.
Hitler hatalomra jutása után menekülnie kellett
1933-ban Adolf Hitler hatalomra került Németországban.
A zsidó származású művészek helyzete gyorsan veszélyessé vált. A náci rendszer egyre erőteljesebben avatkozott be a kulturális életbe és üldözni kezdte azokat, akiket politikai vagy származási okokból ellenségnek tekintett.
Lorre számára világossá vált, hogy Németországban nincs biztonságban. A színész elhagyta Berlint, előbb Párizsba, majd Londonba ment.
Távozásához később egy különös történet is kapcsolódott. Egy visszaemlékezés szerint Joseph Goebbels, a náci propagandaminiszter megpróbálta rávenni, hogy maradjon Németországban.
Lorre állítólag azzal utasította vissza, hogy két gyilkosnak nem elég nagy az ország: Hitlernek és neki.
A történet szellemes, de pontos elhangzását nem lehet teljes bizonyossággal igazolni. Az viszont tény, hogy a színész 1933-ban elmenekült a náci Németországból. Londonban Alfred Hitchcock rendezővel dolgozott együtt az 1934-es Az ember, aki túl sokat tudott című filmen.
Lorre ekkor még alig beszélt angolul. A szerepét nagyrészt fonetikusan tanulta meg, mégis olyan alakítást nyújtott, amely felkeltette az amerikai filmstúdiók figyelmét. Hamarosan Hollywoodba költözött.
Hollywoodban ismét a különös külseje hozta meg a sikert
Amerikában Peter Lorre gyorsan keresett karakterszínésszé vált. A stúdiók pontosan tudták, milyen szerepekre akarják alkalmazni. Titokzatos idegeneket, veszélyes bűnözőket, különc tudósokat és kiszámíthatatlan figurákat kellett alakítania.
1935-ben a Mad Love című horrorfilmben megszállott sebészt játszott. Ugyanabban az évben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének filmváltozatában Raszkolnyikovot alakította.
A negyvenes években azonban megérkeztek pályafutásának legemlékezetesebb hollywoodi szerepei. 1941-ben Humphrey Bogart oldalán szerepelt A máltai sólyom című filmben, majd 1942-ben a Casablanca című alkotásban is feltűnt.
Utóbbit a magyar származású Michael Curtiz, vagyis Kertész Mihály rendezte. Lorre Ugarte figurája viszonylag rövid ideig szerepel a filmben, mégis fontos része lett a klasszikus történetnek. A színész különösen jól tudta megformálni azokat a férfiakat, akik egyszerre tűntek nevetségesnek, kiszolgáltatottnak és veszélyesnek.
Hollywood azonban ritkán engedte, hogy ettől a karaktertől eltérjen.
A világhír mögött fájdalom és függőség húzódott
Lorre magánélete korántsem volt olyan sikeres, mint amit filmes pályafutása alapján feltételezni lehetett volna. Fiatalon egészségügyi problémákkal küzdött és egy műtéti beavatkozás után fájdalomcsillapítóként morfint kapott. A gyógyszerhasználatból később visszatérő függőség alakult ki, amely hosszú időn keresztül megnehezítette az életét.
Ehhez anyagi gondok és szakmai csalódások társultak.
A színész gyakran úgy érezte, hogy Hollywood nem használja ki valódi tehetségét. Bár rengeteg filmben szerepelt, a rendezők és producerek sokszor ugyanazokat a különös, fenyegető figurákat bízták rá.
Pedig Lorre kiváló komikus színész is volt.
Ezt többek között az 1944-es Arzén és levendula című vígjátékban bizonyította, amelyben egy megtépázott idegzetű, szerencsétlen plasztikai sebészt alakított. A közönség szerette, de ő egyre inkább ki akart törni a skatulyából.
Visszatért Németországba, hogy megmutassa, mire képes
A második világháború után Lorre ismét Európában próbált szerencsét. 1951-ben elkészítette egyetlen rendezői munkáját, Az elveszett című filmet.
A sötét hangulatú történet a náci múlt, az erkölcsi felelősség és az emberi bűntudat kérdéseit vizsgálta. Lorre nemcsak rendezte a filmet, hanem főszereplőként is részt vett benne. Az alkotás azonban nem hozta meg a remélt sikert. A német közönség nem fogadta különösebb lelkesedéssel, a film pedig üzleti szempontból csalódást jelentett.
A színész így ismét visszatért Hollywoodba. A következő években filmekben és televíziós produkciókban dolgozott, gyakran saját különös filmes személyiségét is kifigurázva. A korábban rettegést kiváltó arcból ekkorra már a fekete humor és a különös vígjátékok egyik ismert figurája lett.
A férfi, aki soha nem tudott megszabadulni az első nagy szerepétől
Peter Lorre egészsége az ötvenes évek végére egyre rosszabbá vált. A hosszú évek óta tartó egészségügyi problémák, a függőség és a megterhelő munkatempó egyaránt nyomot hagytak rajta.
1964. március 23-án, mindössze 59 éves korában hunyt el Los Angelesben.
Pályafutása során közel nyolcvan filmben szerepelt és a filmtörténet egyik legismertebb karakterszínészévé vált. Mégis különös ellentmondás kísérte egész életét. Az a szerep, amely megnyitotta előtte a világhírnév kapuját, egyben korlátozta is a lehetőségeit.
Peter Lorre az egész világot képes volt megrémíteni egyetlen pillantásával, miközben saját életében gyakran a félelemmel, a kiszolgáltatottsággal és a bizonytalansággal kellett megküzdenie.
A magyar származású fiú, aki egykor Bécsben banki állását veszítette el a színház iránti szenvedélye miatt, végül Hollywood egyik felejthetetlen arcává vált. Németországból menekültként távozott, Amerikában világsztár lett, de élete végéig szerette volna bebizonyítani, hogy sokkal több annál a hátborzongató gyilkosnál, akit Fritz Lang kamerája előtt megformált.
A világ azonban újra és újra ugyanarra az arcra emlékezett. Arra a különös, tágra nyílt szemű férfira, akitől egykor egész Európa rettegett és akit a filmtörténet azóta sem tudott elfelejteni.







