Kevés szerencsénk volt a huszadik század első felében a köztársaságainkkal. Az első alig néhány hónapot, a második is csupán pár évet élt meg, s mindkettőt diktatúra követte.
Tildy Zoltán köztársasági elnök és Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes 1946. február 1-jén az Országház előtt, a köztársaság kikiáltásakor (Fotó: MTI)
Az „elsőt”, a Károlyi Mihály nevével fémjelzettet a magyar államterület kétharmadának dilettáns elvesztése és a kommunista rémuralomba átsimuló hajlama jellemzi. Igaz, ezért nem az államforma volt a felelős, sokkal inkább akik a kritikus pillanatban önjelölt világmegváltókként kinyújtották kezüket a hatalomért.
A második köztársaságot 1946. január 31-én emelte törvényerőre a Nemzetgyűlés. Sajnos a végeredmény a Tildy Zoltán nevével fémjelzett időszakban sem volt kedvezőbb: egy a trianoninál is súlyosabb békeszerződés és megint a kommunista rémuralom. A köztársaság még rövid időre felbukkant 1956-ban a forradalom idején, de aztán jött a „pozitív belenyugvás”, egy emberöltőnyi Kádár-korszak.
Károlyi és Tildy teljesítményét ismerve szimbolikus, hogy 1989-ben, az egyetlen látványos törést a köztársaság megteremtésekor az elnöki tisztség betöltése váltotta ki. Ennek esett áldozatául az esély, hogy – először történelmünkben – az államfőt a nép maga válassza. Sőt: olyasmi történt, ami szürrealitásában borzongató: az első magyar országos népszavazás valódi célja az volt, hogy a nép ne akarjon maga választani…
Hevület és megalkuvás
A Nagy Háború végén, 1918 novemberében pár száz felhevült önjelölt a „Nemzeti Tanácsban” emelte pajzsra gr. Károlyi Mihályt; 1946. február 1-jén a Nemzetgyűlés pártalkuval kordában tartott többsége viszont „közfelkiáltással” Tildy Zoltánt. Harmadszor, 1990-ben, az Országgyűlés paktummal gúzsba kötött képviselői megint egyetlen jelölt közül „választhattak”. Az egyetlen jelöltre – Göncz Árpádra – 295-en szavaztak a 386 tagú parlamentben. A többiek – mint parlamenti berkekben ez szokás – a büfében voltak…
Az első köztársaságot elsodorta vezetőinek dilettantizmusa, az ellenséges nemzetközi környezet, a kommunista szervezkedés és a szociáldemokrata párt vezetőinek árulása. A másodikat a szovjet megszállás és a megszállók által hatalomra juttatott kommunista agresszió. Megint a szociáldemokraták segítségével. Az ambíciók és a képességek között is komoly ellentét feszült, miként 1918-ban is. A harmadik köztársaság sem kezdődött jól: egy szereptévesztő társaság „blokádjával”. De szerencsére ezen úrrá tudott lenni a magyar demokrácia, holott, miként az első két esetben, ezúttal sem állt a helyzet magaslatán a köztársaság elnöke. De a nemzet bizonyította tanulékonyságát, ezúttal nem sétált bele ugyanabba a csapdába. Hogy mégis súlyos árat fizettünk a megalkuvásban, csak később derült ki.
Egy jól működő demokráciában szükség van olyan államfőre, aki képességei révén vagy jogköre, esetleg a tradíciókon nyugvó tekintélye, tán a nép általi közvetlen választása révén megfelelő legitimitással rendelkezik. Ehhez partnerekre van szüksége, jól működő parlamentre, önkormányzatokra, kormányra s leginkább felelősen dönteni – választani – képes polgárokra. Az egész építmény rajtuk áll vagy bukik: a felelős polgárokon. Felelősség csak az értékek mentén alakul ki: több tiszteletet tehát a „haszontalan” bölcsészeknek a tanártól az újságírón át a művészig.
Hátsó szándék
Hetven éve, a köztársaság megteremtésekor sokan bíztak abban, hogy ezzel a demokrácia is létrejön. A törvény bevezetőjében rögzítették az alapvető politikai és emberi szabadságjogokat. A törvény előadója a huszadik század egyik legkiválóbb magyar demokratája, Sulyok Dezső volt. Az 1945. november 4-i választáson a magyar nép – 92 százalékos részvétellel – egy nyugat-európai parlamentáris demokrácia mellett tette le a voksot. Sulyok ezt képviselte a Független Kisgazdapárt nevében. Úgy tűnt, a „baloldali” koalíciós partnerek is elfogadják ezt. Mégis egyenlőtlen küzdelem kezdődött, tele csapdákkal. Aki köztársaságpárti, az a demokrata. Aki királyságpárti, az a reakciós. Így a „baloldal” az egész „feudális, elnyomó történelmi Magyar Királyságot” a szemétdombra vetette, leginkább persze az akkori szóhasználat szerint a közvetlen előzményt, a „Horthy fasizmust”, de a „négyszáz éves Habsburg-elnyomást” is.
A valódi demokraták 1946-ban a parlamentarizmus, az emberi jogok és a keresztény erkölcs mentén felépülő köztársaság mellett tették le a voksot, megtartva az ezeréves magyar állam pozitív tradícióit. De a „baloldalon” a képlet készen volt: aki a múltunkat, régi, jogos igazságainkat vállalja, az reakciós, vagyis fasiszta. A képletet ma is használják.
Bonyolította a helyzetet, hogy Mindszenty József esztergomi érsek népszavazást követelt, az ország szuverenitásának helyreállása után. Új képlet készült: aki ellenzi a köztársaságot, aki népszavazást akar: az a „fekete reakció”, a „keresztény-nemzeti kurzus” híve, vagyis klerikális, reakciós, fasiszta, vissza akarja venni a nagybirtokokat, s talán még az inkvizíciót is bevezettetné, de a botbüntetést egészen biztosan…
A Nemzetgyűlésben egyetlen képviselő lépett fel a köztársaság parlamenti megteremtésével szemben, Slachta Margit. A döntő parlamenti ülést patetikus, de ugyanakkor érezhetően hazug atmoszféra lengte be. Talán mert mindenkiben volt valami hátsó szándék. Sulyok a miniszterelnöki szék várományosa volt, Tildy Zoltán (felesége, fia és veje is képviselő volt), vágyott az államfői tekintélyre. Nagy Ferenc kisgazda elnök azon merengett, hogy miért is adta át a posztot, Rákosi fiók-sztálini babérokra tört, Szakasits Árpád is magát látta a karosszékben, Károlyi Mihály megsértődött, ott sem volt, s talán még Veres Péter is káromkodott a bajsza alatt.
Gond nélkül
A Magyarország államformáját megváltoztató törvényjavaslatot formális szavazással elfogadták – Slachta Margit kivételével, miután mind a népszavazásra, mind a parlamenti titkos szavazásra tett javaslatát elutasították. A köztársasági elnök jogköre igen haloványra sikeredett. A tisztséggel járt viszont egy reprezentatív villa az Andrássy út 86.-ban, majd főúri palota a Nemzeti Múzeum mögött, és egy kellemes nyári nyaraló Leányfalun. Ezek mind elbitorolt magántulajdonú épületek voltak, de a köztársaság elnöke ezt nem érezte kellemetlennek. A leányfalui villa a Sorg családé volt.
A pesti humor a villát „gondtalan helynek” hívta, mert a jogos tulajdonost „gond nélkül” eltávolították.
(A sorg szó németül gondot jelent.)
Jellemző, hogy 1946. február 1-jén a hatvankilenc kommunista képviselő a pártjelvény mellé nemzetiszínű virágcsokrot tűzött a gomblyukába. A köztársaság elnökének megválasztására készültek. Minden olajozottan működött. Választás nem volt, csak közfelkiáltás. Egy trónszékszerű alkalmatosságot is kikészítettek az ülésterem közepére, és küldöttség ment az elnökért.
A második Magyar Köztársaság 1946. február 1-jétől 1949. augusztus 18-ig állt fenn. Tildy Zoltánt és feleségét már 1948 nyarán házi őrizetbe vették. Vejét kivégezték. Utódja tényleg Szakasits Árpád lett, de csak addig, míg a köztársasági elnöki intézmény egyáltalán létezett, 1949 augusztusáig. Hamarosan az ambiciózus „Szaki” is börtönben találta magát. Akkor már régen elbukott a magyar demokráciakísérlet. A második magyar köztársasági elnökei – miként elődjük, Károlyi Mihály – tevőlegesen hozzájárultak a magyar demokráciakísérlet elgáncsolásához.
Ünneprontás
A köztársasággal szemben fellépők izgágáknak tűnhettek. Slachta Margit egyedül maradt a népszavazási kezdeményezéssel; a pártállami veszélyekre figyelmeztető és egyben szabad pártalapítást követelő Drozdy Győző; a javaslat előadójaként is a hatalom demokratikus gyakorlását sürgető Sulyok Dezső; az egész eljárás módszereit már eleve ellenző Nagy Vince érveit lesöpörték az asztalról.
Már ekkor szinte minden verbális méregfog kivillant a Házban: „Demokráciát csak a demokratáknak!” – kiáltották kommunista oldalról (lásd a fenti képleteket). „Fasizmus!” – üzenték a szabadságjogokat védelmezőknek. „Reakció!” – hangzott a határon túli magyarság sorsára figyelmeztetőknek. „Van kollektív felelőssége a magyarságnak, hiszen itt élt a Horthy-fasizmus alatt is” – kiáltotta remegő hangon Révai József (mondhatta, hiszen a kommunisták első sorában szinte csak olyanok ültek, aki Moszkvából érkeztek). „A politikai rendőrség a demokráciát védi” – verte az asztalt Farkas Mihály, amikor szóvá tették a törvénytelen internálásokat, a „népítéleteknek” nevezett gyilkosságokat. Jobbról a mindent ellepő pártkorrupciót bírálták; a pártok export-import panamáit, a párthadseregeket, a pártvállalatokat. (Ezek jövedelme jellemzően a marxista pártok kasszáját gyarapította).
Mindez egyetlen napon hangzott el egy olyan javaslat vitáján, amellyel – szavakban – egy kivétellel minden képviselő egyetértett. Elképzelhetjük, mi következett ezután…
Ünneprontás – kiáltott valaki a parasztpárt soraiból.
Slachta Margit felolvasott Reményik Sándortól. A közbeszólások jellemzik az akkori légkört. Egy szociáldemokrata előre szólt: inkább ne olvassa fel! Egy kommunista: nem tartozik a tárgyhoz! De Slachta kemény nő volt. Dacosan olvasta: „Először a dicsőség hullott le, azután a hatalom, azután a korona, a kettős kereszt és a hármas halom (egy hang a szociáldemokrata párton: A nyilaskereszt!), aztán a szabadság, (egy hang a szociáldemokrata párton: Ledöntötte a nyilaskeresztet!), azután a hit, azután a remény. Nyomában lefutott csillagzatoknak maradt a csend és a sötétség, az égbolt peremén.” Ortutay Gyula (kisgazdapárt) közbeszólt: „Rossz vers ez, semmi más!” Pedig ő töretlen politikai és tudományos karrierje során népmesekutató is volt.
A döntő kérdés
Akárhogy is: az első köztársaság nem volt képes megvédeni a magyar államot és a nemzetünk több mint harmadát. A második nem volt képes megvédeni a demokráciát, a tulajdont, s le is mondott a határokon túli nemzetrészről. Hogy a harmadik köztársaság képes lesz-e megvédeni a maradék magyarságot és magyar államot: ez ma a döntő kérdés és kötelező hivatás.
A második köztársaság bukásának történetéből sokat lehet tanulni. Legfőképp azt, miképp kerüljük el azokat a hibákat, amelyeket elődeink elkövettek, s hogy időben felismerjük azokat a veszélyeket, amelyek ilyen-olyan megtévesztő köntösben a szabadságunkra és már puszta létünkre törnek. Vigyázat! Tényleg három a magyar igazság, s ráadás már csak a szemfényvesztőknél van.
A szerző történész, egyetemi docens
