Ma már szinte minden józan és felelős politikus belátja, hogy nem lehet tovább elodázni a kontinensünk őshonos népeinek biztonságát, sőt létét fenyegető migrációs válsággal való őszinte szembenézést és megtenni azokat a szükséges lépéseket, amelyeket a magyar kormány már három éve javasol, és amelyeket saját hatáskörben – elsőként – meg is tett. Amikor 2015. szeptember 14-én késő este a magyar állam lezárta a zöldhatárt a teljes szerbiai szakaszon, huszonnégy óra alatt 9380-ról 367-re (nem sokkal később pedig napi néhány főre) csökkent a rendőrök által elfogott határsértők száma. A kerítést – amely egy hónappal később elkészült a horvátországi határszakaszon is – akkor gyakorlatilag az egész unió bírálta, támadta, sokan embertelennek, szükségtelennek, illetve hatástalannak nevezték. Ma már sok demokratikusan választott európai vezető követendő példaként mutat a magyar kerítésre, s két és fél hete végre a „nagy humanista” – a Willkommenskulturt persze már rég szegre akasztott – Angela Merkel is elismerte egy német tévéinterjúban, hogy a magyar–szerb uniós külső határ védelmével Magyarország Németországot is védi, vagyis „bizonyos értelemben nekünk végzi el a munkát”.Az igazság fel- és beismerése soha nem késő, a német kancellár asszony azonban elfelejtett elnézést kérni, amiért annyit bírálta ő is és a német média nagy része is az uniót (saját szavaival) „végvári kapitányként” védő magyar miniszterelnököt.
A magyar kormány és a mellé álló másik három visegrádi ország tömeges, illegális migrációt elutasító, szuverenitás- és honvédő álláspontját ma már egyre több uniós ország támogatja Ausztriától Olaszországon át Dániáig. Ma már egyre kevesebben értenek egyet a szocialista, migrációhívő ENSZ-főtitkárral és az Európai Bizottság baloldali, globalista vezetőivel – a Soros-barát Junckerrel, Timmermansszal és Mogherinivel –, akik a bevándorlást „igazi lehetőségnek”, „nem a problémának, hanem a megoldásnak”, „életbevágóan fontosnak” mondják, és legszívesebben kiebrudalnák az unióból, de legalábbis pénzügyi szankciókkal és a szavazati jog megvonásával büntetnék azokat, akik nem akarják, hogy zömmel kétes személyazonosságú, képzetlen és munkára alkalmatlan afrikai és ázsiai bevándorlók milliói jöjjenek Európába a jobb élet reményében. Hogy a migráció nem a megoldás, hanem a fő probléma, azt az elmúlt három év alatt sok-sok nyugat-, dél- és észak-európai polgár a saját bőrén és országa romló közbiztonsági állapotain is megtapasztalta. Ezért a legtöbb uniós országban mára a tömeges bevándorlást ellenző, a megélhetési „menekülteket” hazaküldeni óhajtó emberek kerültek többségbe, amit az utóbbi egy év trendszerű nemzeti választási eredményei is egyértelműen bizonyítanak. Az unió legnagyobb, legerősebb tagállamában, Németországban pedig példa nélküli válságot idézett elő a két keresztény testvérpárt szakítással fenyegető konfliktusa a migráció ügyében.
Vagyis sok minden megváltozott Európában, de még mindig nem minden. A következő napokban vigyázó szemünket Brüsszelre és Berlinre vetjük, ahol hosszú időre eldőlhet Európa sorsa. Sajnos az is lehetséges, hogy a migrációs válságot illető közös döntéseket ismét elodázzák a felelőtlen vezetők, és tovább mélyül az EU válsága egészen a jövő évi európai parlamenti választásokig és az új, remélhetőleg valóban európai Európai Bizottság felállásáig. De minden európainak az az érdeke, hogy három elvesztegetett esztendő után ne kelljen még egy évet várni az új időszámításig!
A magyar kormány és a mellé álló másik három visegrádi ország tömeges, illegális migrációt elutasító, szuverenitás- és honvédő álláspontját ma már egyre több uniós ország támogatja Ausztriától Olaszországon át Dániáig. Ma már egyre kevesebben értenek egyet a szocialista, migrációhívő ENSZ-főtitkárral és az Európai Bizottság baloldali, globalista vezetőivel – a Soros-barát Junckerrel, Timmermansszal és Mogherinivel –, akik a bevándorlást „igazi lehetőségnek”, „nem a problémának, hanem a megoldásnak”, „életbevágóan fontosnak” mondják, és legszívesebben kiebrudalnák az unióból, de legalábbis pénzügyi szankciókkal és a szavazati jog megvonásával büntetnék azokat, akik nem akarják, hogy zömmel kétes személyazonosságú, képzetlen és munkára alkalmatlan afrikai és ázsiai bevándorlók milliói jöjjenek Európába a jobb élet reményében. Hogy a migráció nem a megoldás, hanem a fő probléma, azt az elmúlt három év alatt sok-sok nyugat-, dél- és észak-európai polgár a saját bőrén és országa romló közbiztonsági állapotain is megtapasztalta. Ezért a legtöbb uniós országban mára a tömeges bevándorlást ellenző, a megélhetési „menekülteket” hazaküldeni óhajtó emberek kerültek többségbe, amit az utóbbi egy év trendszerű nemzeti választási eredményei is egyértelműen bizonyítanak. Az unió legnagyobb, legerősebb tagállamában, Németországban pedig példa nélküli válságot idézett elő a két keresztény testvérpárt szakítással fenyegető konfliktusa a migráció ügyében.
Vagyis sok minden megváltozott Európában, de még mindig nem minden. A következő napokban vigyázó szemünket Brüsszelre és Berlinre vetjük, ahol hosszú időre eldőlhet Európa sorsa. Sajnos az is lehetséges, hogy a migrációs válságot illető közös döntéseket ismét elodázzák a felelőtlen vezetők, és tovább mélyül az EU válsága egészen a jövő évi európai parlamenti választásokig és az új, remélhetőleg valóban európai Európai Bizottság felállásáig. De minden európainak az az érdeke, hogy három elvesztegetett esztendő után ne kelljen még egy évet várni az új időszámításig!
