Az európai politikai elitnek mindig megvolt az a szándéka, hogy Európát egy egységes állammá formálja, ahogy az 1957-es Római szerződés preambulumában meg is fogalmazták: „azzal az eltökélt szándékkal (hozzák létre a szerződést), hogy megteremtik az Európa népei közötti mind szorosabb egység alapjait”. Ebbe az irányba a legnagyobb lépést a Maastrichti Szerződés tette, amely a korábban létrehozott Európai Szén- és Acélközösséget, az Európai Atomenergia-közösséget és az Európai Gazdasági Közösséget egy egységes rendszerré, Európai Unióvá alakította át, amely működését tekintve három pillére épült. Az első pillért az Európai Közösségek alkotják, ahol a döntéseket közösségi módszerrel, vagyis a Tanácsban minősített többséggel hozzák (a tagállamoknak nincs vétójoga), ide tartozik a belső piac, a külkereskedelem és a versenyjog. A második pillért az újonnan létrehozott közös kül- és biztonságpolitika alkotja, ahol a döntéshozatal kormányközi rendszeren alapul (vagyis az egyes tagállamoknak vétójoga van), ide tartozik az egységes külpolitikai álláspontok kialakítása, vagy a békefenntartásnak nevezett külső katonai beavatkozás. Végül a harmadik, szintén új elemként bevezetett pillér a belügyi és igazságügyi együttműködés volt, amelyhez többek között a rendőrségi együttműködés, a menekültpolitika, a határvédelem tartozott, amelyek esetében a döntéseket szintén kormányközi módszerrel (a tagállamok vétójogával) hozzák meg.
Az unió társadalmi elfogadottságának növelése érdekében a maastrichti egyezmény bevezette az európai állampolgárságot, ami azt jelenti, hogy bárki, aki egyik uniós ország állampolgára, jogosult arra, hogy szabadon utazzon és letelepedjen az unió területén, bármely államban indulhat a helyi és európai uniós választásokon, és választójoga is van, továbbá az unión kívül bármely uniós ország diplomáciai testületétől segítséget, védelmet kaphat.
Gazdaságpolitikai szempontból a legjelentősebb intézkedés az euró bevezetése volt, amelynek stabilitása érdekében szigorú kritériumokat írtak elő, amelyek lényegében az akkori Németország makroökonómiai jellemzőit vették alapul, ezek közül a leglényegesebb, hogy az államháztartási hiány nem lehet nagyobb, mint a GDP 3 százaléka, az államháztartás adóssága pedig nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Az euró bevezetése előnyös volt Németországnak, mert könnyebbé, nyereségesebbé tette az exportját, de egy tragédia volt a dél-európai országoknak, mert versenyképességük növelése érdekében le kellett volna értékelniük a valutájukat, de ezt nem tudták, mert nem volt sajátjuk, így „belső leértékelésre”, vagyis költségvetési megszorításokra, kellett szorítkozniuk, amely végül lelassította, stagnálásra kényszeríttette ezeket az országokat, miközben külső adósságuk hatalmasra nőtt.
Ráadásul a német sajtó, meg tegyük hozzá Angela Merkel is e déli országokat azzal támadta, hogy lusták, nem akarnak dolgozni (sziesztáznak), meg hogy nem hajtják végre a házi feladatukat, ami a költségvetési kiadások, gyakorlatilag az egészségügyre, oktatásra és hasonló szociális kiadásokra fordított összegek lefaragását jelentette (ennek szakmai neve a belső leértékelés).
Talán azt érdemes még kiemelni a maastrichti egyezmény rendelkezéseiből, hogy bevezette a szubszidiaritás elvét, amely kimondja, hogy azokon a területeken, ahol a közösségnek nincs kizárólagos hatásköre, a közösség (konkrétan az Európai Bizottság) csak akkor hozhat intézkedéseket, ha a kívánt célt a közösség egésze szintjén jobban el lehet érni, mint nemzetállami szinten. Ez az elv látszólag a helyi (nemzetállami) jogköröket védi, a valóságban azonban a centralizáció fő eszköze lett, ugyanis a Bizottság szinte bármilyen nemzeti kézben lévő ügyre rámondhatta, hogy közösségi szinten hatékonyabban lehet megoldani, így az adott terület szabályozása kikerült a nemzetállami hatáskörből.
Az európai lakosság, amikor erre alkalma volt, mindig tiltakozott a hatáskörök centralizálása ellen, és erre a Maastrichti Szerződés is lehetőséget adott néhány országban. Dániában például népszavazást tartottak az egyezményről, és a dánok többsége elutasította azt. Az 1992-es dán elutasítás komoly európai politikai válságot okozott, Európa vezetői először nem tudták, hogy mit tegyenek, azután bizonyos engedményekkel, például, hogy Dánia nem köteles bevezetni az eurót, és hatalmas propaganda kampánnyal 1993-ban újból megszavaztatták a dánokat, amikor az igen szavazatok valamelyest meghaladták az ötven százalékot.
A dán ellenállás egyik vezető szervezője Jens-Peter Bonde volt, aki unióellenes mozgalmával (Népi mozgalom az EU ellen – People's Movement against the EU) már 1979-ben, az első európai parlamenti választásoknál bekerült az Európai Parlamentbe, és végig, amíg ott volt (2008-ig) az unió centralizációja ellen küzdött. Ő volt az, aki 1999-ben létrehozta az Európai Parlament első „euroszkeptikus” csoportját a „Demokratikus és Sokszínű Európáért” képviselőcsoportot (Group for a Europe of Democracies and Diversities), amely elődje volt a mai Patrióták és Szuverenisták csoportnak, és olyan tagjai voltak, mint például Nigel Farage, aki jelenleg a brit reformpárt (Reform UK) vezetője, és akiről azt mondják, hogy Anglia eljövendő miniszterelnöke lehet.
Akkoriban és később az Európai Konvent idején is sok vita folyt arról, hogy lehet-e egyidejűleg az európai együttműködést elmélyíteni és ugyanakkor újabb tagországokkal bővíteni. E kérdés megválaszolását aktuálissá tette, hogy a keleti blokk felbomlott, és a szovjet befolyástól (és katonai megszállástól) mentesült közép-európai államok igényt formáltak arra, hogy az Európai Unió tagjai lehessenek. Ezt az igényt – az Egyesült Államok nyomására is, amely véglegessé akarta tenni a NATO keleti terjeszkedését – az Európai Unió el is fogadta, és a maastrichti egyezmény 49. paragrafusában meghatározta a tagság feltételeit, amelyet azután az 1993. évi koppenhágai tanácsülésen konkrétabban is megfogalmaztak. Az Ukrajna uniós tagságáról folyó vita miatt nagyon is aktuális öt kritérium szerint a tagság előfeltétele: (1) működő demokrácia, szabad és titkos választások, szabad sajtó, (2) a törvény uralma, (3) az emberi jogok tiszteletben tartása, (4) a kisebbségek elismerése és védelme, (5) működő piacgazdaság, versenyképesség az unió piacán. Nyilvánvaló, hogy Ukrajna egyik kritérium szerint sem lehetne az Unió tagja, de ez nem befolyásolja az Unió vezetőit.
Hadd említsek meg itt egy a koppenhágai kritériumokhoz kapcsolódó saját élményemet. 2003-ban szakértői állást kaptam a Jens-Peter Bonde által vezetett („euroszkeptikus”) csoportban. Az első napokban egy ott már korábban dolgozó magyar munkatárs bemutatott annak a tisztségviselőnek, aki Magyarországról írta a megfelelési jelentéseket. Megemlítettem neki, hogy felvettek most tíz országot, amelyek biztos nem teljesítik a koppenhágai kritériumok ötödik feltételét, hogy versenyképesnek kell lenni az Európai Unió piacán. Mire az illető megvonta a vállát, és azt mondta, hogy „maguk állították, hogy versenyképesek”. No ennyit, arról, hogy a szervezet mennyiben tartja be a saját kritériumait, nem csak a koppenhágait, hanem a maastrichtit is. Az utóbbi esetben az Európai Unió átlagos adóssága 60% helyett 80%, ezen belül Görögországé, Olaszországé, Franciaországé 120-150 százalék között van (Magyarországé 74%). Az előírtat lényegesen meghaladó adósság azt bizonyítja, hogy nincs pénzügyi fegyelem az egyes országokban, de még inkább azt, hogy a maastrichti kritériumok irreálisak, a gyakorlatban működésképtelenek. Ennyire különböző országoknak nem lehet közös valutájuk, mint ahogy azt az optimális valutaövezetekről szóló elmélet és az összes nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó szakértő bizonyítja is.
Az integrációt erőszakolni lehet, de inkább a széteséshez, mint az egyesüléshez vezet. A következőkben az Európai Konvent kapcsán az európai együttműködés különböző lehetséges formáiról lesz szó.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
