Már jó tíz esztendeje, 18–19 éves korom óta a bűvöletében éltem, túl azon a legelső eszméleten, ami annyi, de annyi mindent megalapoz az ember életében.
Arra viszont csak ’80-ban, huszonkilenc évesen jöttem rá, hogy Pőcze Borbála szülővárosomban is élt, és a Kolozsvárról kényszerűen odakerült egyetemnek is nevet adó fia – abban a házban lakott, ami előtt én – gimnáziumi nagy szerelmemtől hazafelé tartva - hetente többször elhaladtam a Brüsszeli körúton. És ahol – hosszú ideig – a szegedi talált tárgyak osztálya vala, amint azt hatalmas tábla is közhírré tette.
A nagy témát – költő a talált tárgyak osztályán – meg is írtam, meg is jelent az Új Tükör valamelyik megsárgult, ma már muzeális ritkaságnak számító számában – és ez az emlék a maga összetettségében most eszembe juttat egy Jelenczki István-filmet, amely még 2004-ben készült, és amit József Attila születésnapjának, azaz az egyedül csak ilyenkor lehetséges költészet napjának tiszteletére online tekinthetnek meg most 10-én és 11-én ismét az érdeklődők.
Eszmélet után, ez a címe – ugyanúgy eszmélet után, mint ami e sorok írójával is történt éppen József Attilánk kapcsán úgy 1969 és 1980 között – no meg azóta… Egy megölt legeslegnagyobbal - egy megölt halhatatlannal élve együtt. Akárcsak mindannyian itt, a Kárpátok alatt.
A Szerb Antalé melletti legnagyszerűbb magyar irodalomtörténetben, Féja Géza méltatlanul kevéssé ismert munkájában olvasható: „A magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető intellektuel csoport karmaiba került, s ez a kényszerű szellemi frigy volt egyik oka végső meghasonlásának. (…) Petőfi-lázzal élte sorsát, olyan irammal, melyre bölcs és szerencsés kortársai csak a fejüket csóválták. Nemcsak lélekben élte végig a Petőfi-sorsot, hanem biológiai létében is: stigmásan. Meg kellett fizetnie, halnia ezért az iramért éppúgy, mint Petőfinek. (…) Már a világhoz intézte monológját, csak néha-néha törte át komorságát az elégia: ráismert egyéni áldozatának nagyságára és sírt, mint Krisztus az Olajfák hegyén.”
Ezzel a sínek elé fektetett költő–isten–emberrel Golgotája után már csak ugyanúgy lehet együtt élni, ahogyan az Olajfák hegyén látható Krisztussal vagy mint a hazával, amiről Pilinszky János azt mondta, csak részvéttel szabad szeretni. Évről évre megemlíttetik a költészet, azaz – tényleg! – az ő születésének napja, ám az irtóztató tény, hogy akárcsak Petőfi esetében, megölt költő előtt tisztelgünk: már nem nagyon… Persze, mondják, a költészetet nem lehet megölni és a halhatatlanság és az életmű örökléte satöbbi, satöbbi.
Hát hogyne. Csakhogy míg Krisztusnál is sebeket, keresztfát, halotti leplet, vért és szenvedést kell emlegetnünk a mindenen túlmutató feltámadás előtt – József Attila sorsa is finom Petőfi-arcának legkeserűbb vonásaiban a legmélyebb. És ezt még a halhatatlanság sem tudja felülírni. Egyik jeles pályatárs-utódja, szegény jó Nagy Gazsi mondogatta olykor ironikus-szomorúan, egyik legismertebb versére utalva: de a gyilkosokat mindig, mindenkinél néven kéne ám nevezni!
Hát igen. Eszmélet után pláne. A legnagyobb előtt így is, amúgy is, filmmel és mindenféle más módon tisztelgő alkalommal is. Mert megölt költő előtt hajtunk fejet.
(A szerző író)
