A dinoszauruszok kihalása után hatalmas madarak vették át a szárazföldi és légi ragadozók egy részének helyét. Egyes fajok akár több méteres szárnyfesztávolságúra nőttek, és a kutatók szerint az emberelődökre is vadászhattak. A ragadozó madarak jelentős evolúciós nyomást gyakorolhattak őseinkre: hozzájárulhattak a csoportos védekezés, a kommunikáció és akár a nyelv fejlődéséhez is.
Mintegy 2,8 millió évvel ezelőtt egy hároméves Australopithecus africanus gyermek bolyongott a mai Dél-Afrika területén, a szavannán. Nem tudhatta, hogy egy ragadozó madár figyeli a magasból. A támadás végzetesnek bizonyult: a madár elragadhatta és megölhette a kisgyermeket, akinek maradványai később „Taung gyermekként” váltak ismertté.
Azt nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, milyen madár végzett vele. A koponyán, a szemüregek alatti részen talált szúrásnyomok azonban összhangban vannak a sasok karmainak és csőrének okozta sérülésekkel. A mai ragadozó madarak is gyakran a szem környékén támadják meg zsákmányukat, majd annak egy részét egy fában hagyják, a többit pedig a fészkükbe viszik.
A kőkorszak veszélyes időszak volt: az emberelődök mamutokkal, masztodonokkal, óriáslajhárokkal, kardfogú macskákkal és hatalmas ragadozó madarakkal osztoztak az élőhelyükön.
A nem madárszerű dinoszauruszok kihalása és a pleisztocén jégkorszak kezdete között több tízmillió év telt el. Ez idő alatt az óriásmadarak számos ökológiai szerepet betöltöttek, és egyesek a szárazföld legveszélyesebb ragadozói közé emelkedtek. Hatásuk az emberi evolúcióra is jelentősebb lehetett, mint korábban gondolták.
A dinoszauruszok után az óriásmadarak vették át az uralmat
A nem madárszerű dinoszauruszokat elpusztító aszteroida becsapódása után a Föld élővilága súlyos válságba került. A növényzet nagy része elpusztult, az állatok számára kevés táplálék maradt. A magvak azonban továbbra is rendelkezésre álltak, ami kedvezett a túlélő madárfajoknak.
A nagy szárazföldi ragadozók eltűnésével egyes, eredetileg kis termetű, talajon élő madarak fejlődésének új lehetőségek nyíltak meg. Néhány faj óriásira nőtt, és a tápláléklánc csúcsára került.
Nem mindegyikük volt ragadozó. Az ausztráliai Dromornithidae család tagjai például növényevők voltak. A „végzet démoni kacsáiként” is emlegetett madarak a mai kacsákra emlékeztettek, ám jóval nagyobbak és nehezebbek voltak.
Más fajok a levegőben vadásztak. A valaha ismert legnagyobb repülő madarak egyikének, az észak-amerikai Pelagornis sandersinek szárnyfesztávolsága elérte a hét métert.
A szárazföldi ragadozók között is megjelentek hatalmas madarak, amelyek a dinoszauruszok kihalásával felszabadult ökológiai szerepeket tölthették be. Az emberelődöknek ezekkel a ragadozókkal is számolniuk kellett.
A mai sasok támadásai segíthetnek megérteni az ősi nyomokat
„Amióta csak főemlősök léteznek, mindig is voltak ragadozó madarak” – mondja Scott McGraw, az Ohio Állami Egyetem primatológusa. Szerinte ezek a madarak mindig vadásztak főemlősökre, köztük az emberelődökre is.
McGraw az elefántcsontparti Taï-erdőben több mint 600, ragadozó madarak – köztük afrikai koronás sasok – által elejtett főemlős maradványait vizsgálta meg. A koponyákon olyan sérüléseket talált, amelyek hasonlítottak a Taung gyermek maradványain látható nyomokra.
Több majom koponyáján megsérült a szemüreg alsó, csontos része. McGraw szerint a sasok a csőrükkel vagy a karmaikkal távolíthatták el az állatok szemét.
„Az egyik bírálónk lement a fosszilis gyűjteménybe, elővette a Taung gyermeket, és megállapította, hogy a sérülések azonosak voltak” – idézi fel a kutató.
McGraw úgy véli, a ragadozó madarak rendszeresen zsákmányul ejthették az emberelődöket. Szerinte az ilyen támadások a főemlősök evolúciójának fontos szelekciós tényezői lehettek.
A kutató arra számít, hogy a már ismert emberelőd-fosszíliák újbóli vizsgálatával további, ragadozó madarak által okozott sérüléseket is felfedezhetnek.
A ragadozók a testünket és a társas viselkedésünket is formálhatták
James Cole, a brit Brightoni Egyetem régésze szerint a fosszilis leletek alapján egyértelmű, hogy a korai emberfélék maguk is sok ragadozó zsákmányai voltak. A madarak mellett leopárdok, hiénák és óriáskrokodilok is veszélyt jelentettek rájuk.
A ragadozók elkerülésének kényszere az emberi evolúcióra is hatással lehetett. A két lábon járás például megkönnyíthette, hogy őseink messzebbre lássanak, és hamarabb észrevegyék a közeledő veszélyt.
A csoportos élet szintén védelmet nyújthatott. Minél többen voltak együtt, annál több szem figyelhette a környezetet, és annál nagyobb eséllyel vették észre a lesből támadó ragadozót.
A kutatók szerint a ragadozó madarak különösen erős nyomást gyakorolhattak a társas együttműködés fejlődésére. Az oroszlánokhoz vagy farkasokhoz hasonló üldöző ragadozókkal szemben a sasok gyakran rejtőzködve, váratlanul csaptak le. Ezért fontos lehetett, hogy a csoport több tagja folyamatosan figyelje az eget és a környező fákat.
A nagyobb közösségek kialakulása a kommunikáció fejlődését is elősegíthette. Cole szerint amikor egy csoport tagjai különböző feladatokat látnak el, egyre összetettebb koordinációra van szükség. A kézmozdulatok és a vizuális jelzések nem minden helyzetben elegendők: ha valakit látótávolságon kívül kell figyelmeztetni a veszélyre, a hang alapú kommunikáció különösen fontossá válik.
McGraw arra is rámutat, hogy a főemlősök gyakran általános riasztóhangokat használnak a ragadozók jelzésére, míg a ragadozó madarak esetében megfigyelhetők lehetnek specifikusabb jelzések is. A kutató szerint az ilyen viselkedés az emberi nyelv kialakulásának egyik lehetséges előzménye lehetett.
Sasok és teratornok: az ősi égbolt óriásai
Az óriás ragadozó madarak és az emberelődök találkozásának egyik fontos helyszíne Észak- és Dél-Amerika lehetett.
A teratornok a keselyűkre emlékeztető, hatalmas húsevő madarak voltak. Egyes fajok szárnyfesztávolsága elérte a hat métert. Dögevőként és aktív ragadozóként is táplálkozhattak, és méretük lehetővé tette, hogy a felszálló légáramlatokat kihasználva emelkedjenek a magasba.
A teratornok mintegy 25 millió éven át éltek, és körülbelül tízezer évvel ezelőtt haltak ki – jóval azután, hogy az emberek megérkeztek az amerikai kontinensre.
Joanne Cooper, a londoni Természettudományi Múzeum madáranatómiai gyűjteményének vezető kurátora szerint ezek a madarak ihlethették az észak-amerikai őslakos népek Mennydörgő Madárról, vagyis a Thunderbirdről szóló történeteit. A mitikus lényt hatalmas szárnyfesztávolsággal ábrázolják, és a mennydörgés, illetve a villámlás erejével hozzák kapcsolatba.
Az Aiolornis incredibilis, vagyis a „hihetetlen teratorn” Dél-Kalifornia és Nevada területén élt, szárnyfesztávolsága akár az 5,5 métert is elérhette. Az Oregonban megtalált Teratornis woodburnensis valamivel kisebb volt: szárnyai körülbelül négy méterre nyíltak. Maradványait mamutok, masztodonok, óriáslajhárok és korai emberek csontjai mellett találták meg.
Új-Zélandon egy másik óriási ragadozó madár, a Haast-sas válhatott a gyermekeket elragadó madárról szóló maori történetek alapjává. A Te Hokioi nevű mitikus lény a szakértők szerint a valóságban is létezett sasra emlékeztet.
Cooper a Haast-sast „lényegében repülő tigrisnek” nevezte. A madár nagyjából kétszer olyan nehéz lehetett, mint a ma élő legnagyobb sasok közé tartozó hárpia. Fő zsákmánya a négyméteres magasságot is elérő moa volt.
A sas nagy sebességgel csapott le, majd akár tíz centiméter hosszú karmaival ragadhatta meg áldozatát. Egyes moa-medencecsontokon ma is láthatók olyan mély karmolásnyomok, amelyek a Haast-sastól származhatnak.
A madár az emberekre is veszélyt jelenthetett. „A gyerekek abszolút veszélyben voltak” – mondja Cooper, aki szerint a hatalmas ragadozó látványa és támadásai félelmet kelthettek az egykori közösségekben.
A szakértő szerint a Haast-sashoz és a teratornokhoz hasonló madarak hozzájárulhattak ahhoz, hogy a gyermekeket elragadó óriásmadarak történetei különböző kultúrákban is fennmaradtak. Hasonló motívumok az észak-amerikai őslakos hagyományokban és a görög mitológiában is megjelennek. A gólyákról szóló történetek egyes változataiban például a madarak nem hozzák, hanem elrabolják a csecsemőket.
A gyermekrabló sasokról szóló történeteknek valós alapjuk is lehet
A gyermekeket elragadó ragadozó madarakról nem csupán ősi mítoszok maradtak fenn. Egy 19. századi Tennessee állambeli újsághír például egy nagy szürke sas támadásáról számolt be.
A beszámoló szerint a madár egy kisfiú ruhájába mélyesztette karmait, majd a levegőbe emelte. Egy szolgálólány üldözőbe vette, a sas pedig mintegy három kilométerrel távolabb rövid időre letette a gyermeket. Egy közeli vadász kiáltása végül elriasztotta a madarat. A fiú sértetlenül megúszta a támadást.
A jégkorszak vetett véget az óriásmadarak uralmának
Az óriási ragadozó madarak közel 50 millió éven át éltek a Földön. A pleisztocén körülbelül 2,6 millió évvel ezelőtti kezdetével azonban újabb jelentős éghajlati változások következtek.
A korszakot szélsőséges éghajlati ingadozások jellemezték, amelyek az emberi evolúcióra is hatással lehettek. A pleisztocén végére, mintegy 11 700 évvel ezelőttre az óriásemlősök nagy része eltűnt, és a legnagyobb ragadozó madarak is kihaltak.
A kutatók ma sem tudják pontosan, hogy a klímaváltozás vagy az emberi vadászat játszotta-e a főszerepet a megafauna pusztulásában. Az emberi terjeszkedés és az ökoszisztémák átalakulása azonban együtt járt a nagytestű állatfajok jelentős részének eltűnésével.
„Vagy megpróbáltuk megenni őket, vagy versenyeztünk velük” – fogalmaz Cooper. Szerinte ez is magyarázhatja, miért viszonyulnak az emberek ma is egyszerre csodálattal és óvatossággal a ragadozó madarakhoz.
A pleisztocén után az éghajlat fokozatosan stabilizálódott, a gleccserek visszahúzódtak, az emberek pedig megkezdték a földművelést. Ezzel új korszak kezdődött: az emberiség egyre inkább maga alakította a környezetét, és a korábbi óriásragadozók helyét fokozatosan átvette az emberi társadalmak által formált világ – írta meg a BBC.
