Sokáig tartotta magát az a hagyományos elképzelés, hogy az őskorban a férfiak vadásztak, míg a nők a gyűjtögetéssel, a gyermekneveléssel és a háztartás körüli feladatokkal foglalkoztak.
Egy újabb kutatási megközelítés azonban megkérdőjelezi ezt a széles körben elterjedt képet, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a nők nemcsak részt vehettek a vadászatban, hanem bizonyos fizikai adottságaik miatt kifejezetten alkalmasak is lehettek erre a tevékenységre.
Cara Ocobock, a Notre Dame Egyetem antropológusa és Sarah Lacy, a Delaware-i Egyetem biológiai régészettel foglalkozó kutatója régészeti leleteket és élettani bizonyítékokat vizsgáltak annak érdekében, hogy árnyalják az őskori munkamegosztásról kialakult elképzeléseket. Eredményeik szerint nincs elegendő alapja annak a feltételezésnek, hogy a vadászat kizárólag vagy elsősorban a férfiak feladata lett volna. A kutatók szerint a nők vadászatban betöltött szerepét a korábbi értelmezések gyakran alábecsülték, részben a nemek közötti különbségekről alkotott hagyományos sztereotípiák miatt.
A vizsgálatok egyik érdekes megállapítása, hogy a női szervezet bizonyos szempontból előnyös lehetett a hosszú ideig tartó, kitartást igénylő fizikai tevékenységek során. A vadászat ugyanis az őskorban nem feltétlenül jelentett rövid, robbanékony erőkifejtést: sok esetben hosszú üldözésre volt szükség, amely során a vadászoknak addig kellett követniük a zsákmányt, amíg az kimerült. Ehhez nemcsak erőre, hanem jelentős állóképességre és hatékony energiafelhasználásra is szükség volt.
A kutatók szerint ebben szerepet játszhatott az ösztrogén hormon, amely befolyásolja az anyagcserét és az energiafelhasználást. A női szervezet bizonyos körülmények között hatékonyabban használhatja fel a zsírraktárakat energiaforrásként, ami előnyt jelenthet a hosszan tartó fizikai terhelés során. A tanulmányban emellett az adiponektin nevű hormon jelentőségét is kiemelték, amely szintén részt vesz az anyagcsere szabályozásában. Ezek a sajátosságok hozzájárulhattak ahhoz, hogy a nők hosszabb ideig képesek legyenek fenntartani a fizikai teljesítményüket.
A női test felépítése szintén érdekes szempontként merült fel. Ocobock szerint a medence anatómiai sajátosságai bizonyos mozgásoknál lehetővé tehetik a lépéshossz növelését, ami a hosszú távú haladás energiaigényét is befolyásolhatja. A kutató ezt a különbséget szemléletesen úgy érzékeltette, hogy a női és a férfi szervezetet bizonyos szempontból az állóképességi futók és az erősportolók eltérő adottságaihoz lehet hasonlítani. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden nő jobb állóképességgel rendelkezik minden férfinál, hanem azt, hogy az átlagos élettani különbségek a vadászat szempontjából is fontosak lehettek.
A régészeti leletek ugyancsak alátámasztják azt a lehetőséget, hogy a nők aktívan részt vettek a veszélyes vadászatokban. A neandervölgyiek fosszilis maradványain például olyan sérülésmintázatokat figyeltek meg, amelyek arra utalnak, hogy a férfiak és a nők egyaránt szembekerülhettek nagytestű állatokkal. A vadászat sokszor közvetlen közelségből történt, ezért a résztvevők komoly sérüléseket szenvedhettek: csonttörések, harapásnyomok, valamint a fej és a mellkas sérülései is előfordulhattak. A kutatók szerint ezek a sérülések mindkét nemnél megfigyelhetők, ami összeegyeztethető azzal, hogy a nők is részt vettek a nagyvadak elejtésében.
Dél-Amerikában, a mai Peru területén olyan őskori női maradványokat is találtak, amelyeket vadászfegyverekkel együtt temettek el. Az ilyen sírok fontos bizonyítékot jelenthetnek arra, hogy a vadászat egyes közösségekben a nők életének is meghatározó része volt. Önmagában a fegyverek jelenléte azonban nem bizonyítja minden esetben, hogy az elhunyt rendszeresen vadászott, ezért a leleteket más régészeti és antropológiai adatokkal együtt kell értelmezni.
A kutatók azt is hangsúlyozzák, hogy nem feltétlenül létezett az őskorban olyan merev munkamegosztás, amely minden közösségben egyértelműen elválasztotta volna a férfiak és a nők feladatait. Elképzelhető, hogy a vadászatban és a gyűjtögetésben való részvétel a környezet, az évszakok, a közösség szükségletei és az egyéni képességek függvényében változott. A gyermeknevelés, a várandósság vagy a szoptatás sem feltétlenül jelentette azt, hogy a nők teljesen kimaradtak volna az élelemszerzésből.
A kutatás tehát nem azt bizonyítja, hogy a nők minden esetben jobb vadászok voltak a férfiaknál, hanem azt, hogy a hagyományos, kizárólag férfiközpontú vadászképet a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján felül kell vizsgálni. A szerzők szerint a női test fizikai sajátosságai, a régészeti leletek és az ősi sérülések vizsgálata egyaránt arra utal, hogy a nők jóval aktívabb szerepet tölthettek be az őskori vadászatban, mint azt korábban feltételezték. Az eredményeket az American Anthropologist című tudományos folyóiratban ismertették - írja a IFLScience.
