A férj meghalt, eltemették, majd a történet szerint hazatért, és megpróbálta megfojtani a feleségét. Ezután a testvéreit sem hagyta békén. A 12. századi krónikás, Newburgh-i Vilmos egy buckinghamshire-i esetről jegyezte fel mindezt. A beszámoló nem bizonyíték a természetfelettire, annál többet árul el az élők félelmeiről.
A fenyegető halott ezekben a történetekben nem távoli kastély arisztokratája volt. Olyasvalaki tért vissza, akit az emberek életében ismertek. A temetésnek véget kellett volna vetnie a jelenlétének, a hiedelem szerint azonban nem mindig sikerült lezárni a történetet.
Aki nem maradt a sírban
A középkori elbeszélések visszajáró halottai, a revenánsok testükben tértek vissza, zaklatták az élőket, és betegséget hozhattak rájuk. A mai „vámpír” szó csak részben illik rájuk. Nem minden történetben szerepelt vérivás, sokszor maga a mozgó, ártó holttest volt a veszély.
Az Archaeology magazin friss összeállítása ezeket a hagyományokat és a hozzájuk kapcsolható régészeti leleteket vizsgálja. A történetekben a védekezés olykor lefejezést, feldarabolást vagy égetést jelentett. A testet próbálták ártalmatlanná tenni, amelyről azt hitték, újra járni képes.
A csontokon valóban ott maradtak a nyomok
Az észak-yorkshire-i Wharram Percy elnéptelenedett falujának leletei kézzelfoghatóvá teszik ezt a világot. A Simon Mays vezette kutatócsoport 2017-ben közölt vizsgálata 137 csontot elemzett, amelyek legalább tíz emberhez tartoztak. Felnőttek és gyermekek maradványai egyaránt voltak közöttük.
A csontokon vágások, égés és törések nyomait azonosították. A radiokarbon-adatok főként a 11–13. századra mutattak, és több külön eseményre utaltak.
Az éhezés miatti kannibalizmust is mérlegelték. A vágások elhelyezkedése azonban nem illeszkedett jól a hús lefejtésénél várható mintázathoz, sok sérülés a fej és a nyak környékére összpontosult.
A megcsonkítás bizonyítható, az indíték nem olvasható le közvetlenül a csontokról. A visszajáró holtak elleni védekezést a kutatók a leletekhez jól illeszkedő magyarázatnak tartják, nem megkérdőjelezhetetlen megfejtésnek.
A szomszéd is gyanússá válhatott
A fogzománc stronciumizotópjainak vizsgálata helyi származással összeegyeztethető eredményt adott. Ez gyengítette azt a feltevést, hogy távolról érkezett idegenekkel bántak ilyen szokatlanul. A félelem az ismerős embert sem feltétlenül kímélte.
Más vámpírhagyományok megértéséhez a bomlás természetes folyamatai is hozzátartoznak. A felpuffadt testet vagy a száj körül megjelenő folyadékot az egykori megfigyelők az élet, sőt a vérivás jelének vélhették. Paul Barber folklórkutató munkája e félreértések szerepére mutatott rá. Ez azonban nem ad automatikus magyarázatot minden középkori történetre.
Volt, amikor nem a tűz mellett döntöttek
A buckinghamshire-i elbeszélés különös fordulata, hogy a megoldást végül nem a holttest elpusztítása jelentette. Newburgh-i Vilmos szerint az ügy Lincoln püspöke, Hugó elé került.
Környezetében felvetették a test kiásását és elégetését, a püspök azonban más utat választott, feloldozó levelet küldött, amelyet a halott mellkasára helyeztek, majd a sírt visszazárták. A krónika szerint a háborgatás megszűnt.
A történet a hit világában keresett választ ugyanarra a félelemre, amely másutt testi erőszakhoz vezetett. A középkori emberek sem gondolkodtak egyformán arról, miért nem nyugszik egy halott.
A mai régész már nem a sírból kilépő embert keresi. Azt próbálja megérteni, mi késztette az élőket arra, hogy visszamenjenek érte.







