Természet
A csernobili gomba megeszi a sugárzást?
A csernobili romok között talált fekete gombák új kérdéseket nyitottak a biológia határairól
A csernobili katasztrófa történetét általában a szétesés, a szennyezés és az emberi mulasztás felől szoktuk elmesélni. Pedig a zóna az elmúlt évtizedekben valami mást is megmutatott, például azt, hogy az élet néha egészen meghökkentő módokon alkalmazkodik.
Az egyik legérdekesebb példa egy fekete, melaninos gomba, a Cladosporium sphaerospermum, amelyet a csernobili környezethez kötődő kutatásokban is sokat emlegetnek. A róla szóló leegyszerűsített internetes mondat szerint ez a gomba „sugárzással táplálkozik”.
Ez így egy kicsit túlzás ugyan, de a valóság még így is elég elképesztő.
A történet tudományos háttere a radiotróf gombák kutatásához kapcsolódik. Már a 2000-es évek elején több tanulmány számolt be arról, hogy Csernobil erősen sugárterhelt környezetében sötét pigmentű, melaninban gazdag gombák jelentek meg és maradtak fenn nagy számban.
Ezek közé több faj is tartozik, köztük a Cladosporium sphaerospermum, a Wangiella dermatitidis és a Cryptococcus neoformans. A fordulópontot az hozta meg, hogy a kutatók nemcsak azt látták, hogy ezek a gombák elviselik a sugárzást, hanem azt is, hogy bizonyos körülmények között gyorsabban nőhetnek ionizáló sugárzás jelenlétében.
Ez pedig már, több mint egy egyszerű túlélés.
A kulcsszereplő itt a melanin, az a sötét pigment, amelyet az embereknél inkább a bőr, a haj vagy a szem színével kapcsolunk össze. A gombák esetében azonban a melanin nemcsak festékanyag, hanem védőréteg és biokémiai eszköz is lehet. A legismertebb, sokat idézett kutatások szerint a melanin megváltoztathatja elektronikai tulajdonságait ionizáló sugárzás hatására és ez összefügghet azzal, hogy a melaninos gombák jobban növekedtek bizonyos sugárzási környezetekben.
A témában gyakran hivatkozott 2007-es kísérletben Ekaterina Dadachova és munkatársai azt mutatták ki, hogy a melanint tartalmazó gombák növekedése ionizáló sugárzás mellett fokozódhatott, míg a nem melanizált változatok nem mutattak ilyen terjedést.
Ez az a pont, ahol a sajtóban elkezdték a radioszintézis kifejezést emlegetni.
A radioszintézis azonban nem azt jelenti, hogy a gomba úgy „eszi a sugárzást”, mint egy állat a táplálékot és nem is pontosan azt, hogy úgy használja, mint a növények a napfényt. A hasonlat inkább annyi, hogy a sugárzás valamilyen módon hozzájárulhat a sejtműködéshez vagy a növekedési előnyhöz, részben a melanin közvetítésével.
Vagyis nem arról van szó, hogy a gomba kizárólag sugárzásból élne.
A Cladosporium sphaerospermum továbbra is gomba. Szerves anyagokra, nedvességre, megfelelő környezetre van szüksége. A sugárzás inkább egy különös, potenciálisan hasznos extra tényező lehet számára, nem egyetlen „élelmiszerforrás”.
Ez a különbség fontos, mert a csernobili fekete gombákról szóló történeteket gyakran túlszínezik. A tudományos állítás nem az, hogy felfedeztünk egy szörnygombát, amely radioaktív energiával működik, hanem az, hogy egyes melaninos gombák az extrém sugárterheléshez nemcsak alkalmazkodtak, hanem biológiailag szokatlan módon reagálhatnak rá.
Ez önmagában is rendkívüli.
Már csak azért is, mert az ionizáló sugárzás a legtöbb élőlény számára alapvetően káros. A DNS-t roncsolja, oxidatív stresszt okoz és súlyos sejtkárosodáshoz vezethet.
A Cladosporium sphaerospermum neve később azért is került újra reflektorfénybe, mert űrbeli környezetben is vizsgálták. A Nemzetközi Űrállomáson futó kísérletekben azt nézték, hogyan viselkedik a faj mikrogravitációban és képes lehet-e bizonyos mértékig árnyékolni a sugárzást.
A figyelem oka egyszerű és érthető, ha egy élő anyag részben segíthet a sugárterhelés mérséklésében, az az űrkutatás szempontjából is érdekes lehet. Ezek a kutatások nem azt bizonyítják, hogy gombafalakkal építjük be a Mars-bázist már holnap, de azt igen, hogy a csernobili történet nem maradt helyi különlegesség.
Átkerült az alkalmazott biológia és az űrélettan világába is.
A csernobili zóna ebből a szempontból különös laboratórium. Olyan hely, ahol a természet nem egészséges, de éppen ezért rengeteg szélsőséges alkalmazkodási stratégiát lehet megfigyelni. A fekete gombák létezése azért ennyire izgalmas, mert nem egyszerűen „életben maradtak” a romok között. Hanem azt sugallják, hogy az élet néha képes olyan fizikai környezetet is munkára fogni, amelyet mi eleve csak pusztítóként ismerünk.
Minket egyszerű halandókat persze leginkább az fog meg, hogy ez mennyire hangzik sci-fi szerűnek. És valóban az. Csakhogy itt a tudományos rész a legerősebb. Mert nem arról szól, hogy bármit rá lehet húzni Csernobilra, hanem arról, hogy a melanin, a sejtkémia és a sugárzás kapcsolata valódi kutatási terület, amelyben ma is vannak nyitott kérdések.
A kutatók többsége azonban óvatosan fogalmaz a radioszintézisről és sok részlet még ma sem teljesen világos. Az viszont már most tényszerűen megállapítható, hogy a történet nem puszta legenda.
A csernobili fekete gomba igazi jelentősége végül nem az, hogy „sugárzást eszik-e”, hanem az, hogy újraírja azt, amit az élet tűrőképességéről gondolunk. Vannak környezetek, amelyeket mi végzetesen ellenségesnek látunk. A természet pedig néha ugyanott nem visszahúzódik, hanem alkalmazkodni, fejlődni kezd. És talán ez a legnyugtalanítóbb, egyben leglenyűgözőbb tanulság, még a radioaktív romok között sem biztos, hogy a történet véget ér.
