E cikk folytatása annak a sorozatnak, amely Tisza-vidék egyes jellegzetes tájegységeinek vízügyi problémáit tárgyalja. Az Alsó-Tisza-vidék a Tisza déli, Csongrád–Szeged központú térségét, a hozzá kapcsolódó ártereket, valamint a Duna–Tisza közi Homokhátság keleti peremét foglalja magában. A térség Magyarország egyik legmelegebb, legnagyobb napsütéses óraszámú és viszonylag száraz területe. Az évi csapadék sok helyen 500–550 mm körüli, miközben a potenciális párolgás (ami akkor párologna el, ha bőséges lenne a vízellátás) ezt jelentősen meghaladhatja.
A Felső-Tiszával ellentétben itt a folyó esése kicsi, vízjárását pedig nemcsak a felső vízgyűjtő csapadékviszonyai, hanem a Körösök és a Maros vízhozama, valamint a szerbiai törökbecsei duzzasztómű is befolyásolja.
Az Alsó-Tisza-vidék vízgazdálkodási szempontból Csongrád-Csanád megye csaknem egészét, valamint Bács-Kiskun, Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megye egyes területeit foglalja magában. A térség gazdaságát és mezőgazdaságát leginkább Csongrád-Csanád megye adataival lehet jellemezni.
A megye az országos GDP 3 százalékát adja, gazdaságát a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a feldolgozóipar, az energetika, valamint a Szegedre koncentrálódó felsőoktatás és kutatás határozza meg.
A vízellátási problémákat elsősorban a mezőgazdasági termelés alakulása mutatja, különösen a kukoricatermésé. A kukoricatermés erős ingadozással már a 2000-res évektől kezdve csökkenő tendenciájú volt, de az igazán nagymértékű csökkenés 2020-tól következett be, amikor is a korábbi két évtizedet átlagosan jellemző 290 ezer tonnás termés az utóbbi 5-6 évben 90 ezer tonnára esett vissza, sőt 2026-ban rekordalacsonyságú, mindössze 24 ezer tonna volt. Igaz, közben a betakarított terület is a felére zsugorodott, mert a gazdák igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. A vízhiányt leginkább a termésátlag visszaesése mutatja. A 2000-2020 közötti időszak átlaga 5,6 t/ha volt, ez az utóbbi öt évben megfeleződött (3,1t/ha), és 2026-ban mindössze 1,1 t/ha volt. Érdekességképp 2026-ban a kukorica országos termésátlaga 2,9 tonna/ha volt, de például a csapadékosabb Zala megyében 5,8 tonnát ért el hektáronként, ami vízellátásban jelentkező különbségek hatását mutatja.
A többi szántóföldi növénynél nem ennyire drámai a helyzet. Például a búza termése és termésátlaga a megyében nem sokat változott az elmúlt 26 évben, de 2026-ban a búzánál is jelentős visszaesést tapasztaltak. Ugyanez mondható el az árpa esetében is, de itt az utóbbi öt évben megfigyelhető egy jelentős eltolódás az őszi árpa irányába.
A megye gyümölcstermelésében viszont folyamatos a csökkenés, a 2000-es évek elejének termése átlagosan még 28 ezer tonna volt, ami az utolsó öt évben 14 ezer tonnára csökkent.
Ezek az adatok világosan mutatják, hogy a térség legsúlyosabb, hosszú távon növekvő problémája a vízhiány. A Homokhátság keleti részén a talajvízszint több évtizede csökken, amit a csapadékhiány, a növekvő párolgás és a vízelvezető rendszerek együttesen idéznek elő.
A mezőgazdaság szempontjából különösen fontos a kertészet, a zöldségtermesztés, valamint a gabona- és takarmánytermelés. Az öntözés lehetőségeit azonban korlátozza, hogy kisvíz idején a Tisza vízszintje jelentősen lesüllyed, és a vízkivételhez nagyobb emelési magasság szükséges. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy 2026 augusztusában az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság rendkívüli vízhiányra figyelmeztetett.
Az Alsó-Tisza-vidék vízgazdálkodásának alapvető ellentmondása, hogy ugyanaz a terület időszakosan súlyos árvízveszélynek van kitéve, miközben egyre gyakoribb és tartósabb vízhiánnyal küzd.
Korábban, amikor a klíma a jelenleginél sokkal nedvesebb volt, még a belvizek jelentették a fő problémát, a vízgazdálkodás elsősorban a vizek gyors elvezetésére és az ármentesítésre törekedett. A klímaváltozás következtében azonban a víz megtartása legalább olyan fontossá vált, mint az árvíz elleni védekezés.
A térség hosszú távú fejlődésének kulcsa a vízvisszatartás, a szabályozott vízpótlás és az öntözésfejlesztés egységes rendszerének kialakítása. Önmagában a vízvisszatartás azonban nem lesz elég, mert ahhoz, hogy a Tisza, vagy a Duna megfelelő vízszintmagasságát biztosítani lehessen gátak is kellenek, amelyekről a Bős-Nagymarosi vízlépcső rendszer leállítása óta lemondtunk, és az elmúlt negyven évben szinte beszélni sem illet gátakról vagy vízlépcsőkről.
Korábban, amikor még ilyen korlátok nem voltak, a Tisza vízgazdálkodásának átfogó fejlesztésére olyan elképzelés született, amely több vízlépcsővel szabályozta volna a folyó kisvízi szintjét, biztosítva az öntözést, a hajózást és részben a vízenergia hasznosítását.
A tervezett rendszerből három jelentős létesítmény valósult meg: (1) az 1954-ben üzembe helyezett tiszalöki duzzasztómű; (2) az 1973-ban üzembe helyezett kiskörei vízlépcső, a Tisza-tó létrehozásával és (3) a törökbecsei (Novi Bečej) szerbiai duzzasztómű, amelyet 1977–79 között valósítottak meg.
A rendszer következő fontos eleme a Csongrád–Bokrosi vízlépcső lett volna. Előkészítése több évtizeden keresztül folyt, de a beruházás mindez ideig nem valósult meg. A tervek felülvizsgálata a vízhiány fokozódásával ismét felmerült.
A csongrádi duzzasztó legfontosabb előnye az lenne, hogy a Tisza kisvízi szintjének emelésével javítaná az öntözővíz-kivétel feltételeit, és elősegíthetné a környező területek vízpótlását. Ugyanakkor a duzzasztás önmagában nem növeli a folyó vízhozamát: a ténylegesen hasznosítható vízmennyiséget a beérkező vízkészlet és a tározási lehetőségek korlátozzák.
A beruházással szemben környezetvédelmi és hidromorfológiai kifogások is felmerültek. A duzzasztás megváltoztatná a folyó áramlási és hordalékviszonyait, befolyásolhatná az élőhelyeket, valamint a Körös-torok környezetét. Ezért a vízlépcső megépítéséről csak új, részletes műszaki, gazdasági és ökológiai vizsgálatok alapján lehetne dönteni. Egy 2025-ben ismertetett vízügyi szakmai elemzés is hangsúlyozta a csongrádi létesítmény hiányát és a vízkészletek megtartásának szükségességét. A csongrádi vízlépcső kérdését tehát indokolt újból napirendre tűzni.
Nehéz megmondani, hogy a klíma hosszabb távon milyen irányban változik, hiszen olyan tudományos elképzelések is vannak, hogy a Golf-áramlat gyengülése az északi félteke lehűlését hozza magával, és megváltoztatja a csapadékviszonyokat is. Minden esetre nemzetbiztonsági szempontból a rosszabb esetből kell kiindulni és az az, hogy az az időjárás, amit 2026-ban megtapasztaltunk, az gyakoribbá válik. Ezt feltételezve pedig alapvető érdekünk, hogy az országon áthaladó folyók vízével megfelelően gazdálkodjunk, ennek pedig elengedhetetlen feltétele a korábban már eltervezett gátak megépítése.
A szerző mérnök-közgazdász
