A Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtője a Kárpát-medence egyik legfontosabb vízrendszere. A Tisza teljes hossza mintegy 966 kilométer, vízgyűjtő területe 157 ezer km², amelynek jelentős része Magyarországon kívül, Ukrajna, Románia, Szlovákia és Szerbia területén található. A magyarországi Tisza-szakasz hossza mintegy 597 kilométer.
A Tisza átlagos vízhozama Szegednél 800 m³/s, de mértek már itt 100 m³/s-os legkisebb és 4700 m³/s-os legnagyobb vizet is. Általában elmondható, hogy a magyarországi folyók vízjárása nagymértékben ingadozik, a Duna esetén az ingadozás mértéke 1:13, a Tiszánál már 1:90, a kisebb folyók esetében, a kiegyenlítődés korlátozottabb volta miatt pedig akár 1:200 is lehet. A Tisza Tiszabecsnél átlagosan 300 m³/sec vízhozammal lép be az országba, a Szegednél mért 800 m³/sec hozamhoz a Tiszába ömlő többi folyó szállítja a vizet, azok is alapvetően az országhatáron túlról. A Tiszának nem csak nagy a vízjárása, de az árhullámok nagyon hirtelen alakulnak ki, különösen a Felső-Tisza vidékén. Ott a napi vízhozam (Tiszabecsnél) három nap alatt 100 m³/s-ről 2900 m³/s-re, tehát közel harmincszorosára tud növekedni. A folyó vízjárását elsősorban a Kárpátok csapadékviszonyai határozzák meg, míg az Alföldön a helyi csapadék és a párolgás egyensúlya egyre kedvezőtlenebbé válik.
A Tisza-völgy vízgazdálkodását az elmúlt másfél évszázadban alapvetően az árvízvédelem és a mezőgazdasági területek vízmentesítése határozta meg. A XIX. századi folyószabályozások, a kanyarulatok átvágása, az árvízvédelmi töltések és a belvízelvezető csatornák kiépítése hatalmas területeket tett alkalmassá a mezőgazdasági termelésre. Ugyanakkor a folyók és egykori ártereik kapcsolata nagymértékben megszakadt, ami csökkentette a táj természetes vízvisszatartó képességét.
A klímaváltozás új helyzetet teremtett. Az Alföldön emelkedik az átlaghőmérséklet, nő a párolgási vízigény, gyakoribbá és súlyosabbá válhatnak a mezőgazdasági aszályok. A csapadék időbeli eloszlása is változik: a hosszabb száraz időszakokat esetenként intenzív esőzések szakítják meg. A Tisza vízjárásában ezért egyszerre kell számolni a hegyvidéki vízgyűjtőkről érkező veszélyes árhullámokkal és a tartós kisvízi időszakokkal. A legnagyobb ellentmondás az, hogy a folyó időnként hatalmas víztömegeket szállít, miközben a környező mezőgazdasági területek vízhiánnyal küzdenek.
Egyes regionális klímamodellek a vízgyűjtő nagy részén az éves csapadék 2–5%-os csökkenését vetítik előre a 2021–2050 közötti időszakra, míg más modellek lényegében változatlan vagy kissé növekvő éves csapadékkal számolnak. A nyári csapadék csökkenése azonban a legtöbb előrejelzésben megjelenik. A növekvő hőmérséklet és párolgási vízigény miatt a folyók lefolyása akkor is mérséklődhet, ha az éves csapadék mennyisége nem változik számottevően. Különösen a nyári és kora őszi kisvízi időszakok válhatnak súlyosabbá. Mindez azt jelenti, hogy a Tisza-völgy vízgazdálkodásában a hagyományos árvízvédelem mellett egyre nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani a vízvisszatartásnak és a vízkészlet-gazdálkodás száraz időszakokra történő felkészülésének.
A klímaváltozás következtében várhatóan gyakoribbá váló kisvízi időszakok indokolttá teszik a Tisza vízszintszabályozási és víztározási lehetőségeinek újbóli átfogó vizsgálatát. A Tiszalöki és a Kiskörei vízlépcső működése bizonyítja, hogy a duzzasztás fontos szerepet tölthet be a mezőgazdasági vízellátásban és az aszály elleni védekezésben. Felmerül ezért a kérdés, hogy a korábban tervezett további tiszai vízlépcsők, különösen a csongrádi duzzasztómű megépítése milyen mértékben járulhatna hozzá a vízhiány mérsékléséhez. A kérdés megválaszolásához a vízszintemelés, a tényleges tározókapacitás, a gazdasági előnyök és az ökológiai következmények együttes vizsgálata szükséges.
A vízgazdálkodás fejlesztésére az elmúlt évtizedekben több jelentős program indult. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése (VTT), amelyet a 2004. évi LXVII. törvény is szabályozott, elsősorban az árvízi biztonság növelését célozta. Ennek keretében több árapasztó tározó épült, köztük a Cigánd–Tiszakarádi, a Tiszaroffi, a Hanyi–Tiszasülyi, a Nagykunsági és a Szamos–Kraszna közi tározó. Ezek lehetővé teszik, hogy rendkívüli árhullámok idején a víz egy részét szabályozottan kivezessék a folyóból, mérsékelve az árvízi csúcsvízszinteket. A Felső-Tiszán a Tisza–Túr tározó létesítése is ezt a célt szolgálja.
A vízkészletek hasznosításában kiemelkedő jelentőségű az 1970-es években létesült Kiskörei vízlépcső és a Tisza-tó, amely az árvízvédelem mellett az öntözést, az ökológiai vízigények kielégítését és a térség vízellátását is szolgálja. A Tisza-tóhoz kapcsolódó öntözőrendszerek, valamint a Körös-völgyi vízpótló rendszerek a mezőgazdasági vízgazdálkodás fontos elemei.
Az Európai Unió Víz Keretirányelvéhez kapcsolódó vízgyűjtő-gazdálkodási tervek – legutóbb a 2021-ben elkészült, 2027-ig szóló harmadik terv – a vízminőség javítását, a víztestek ökológiai állapotának helyreállítását és a vízkészletekkel való fenntartható gazdálkodást szolgálják. Az utóbbi években a vízvisszatartást előtérbe helyező kezdeményezések, köztük a „Vizet a tájba!” program is megjelentek, amelyek célja, hogy a rendelkezésre álló vizet lehetőség szerint ne vezessék el, hanem a tájban hasznosítsák.
Mindezek ellenére a Tisza-völgy vízgazdálkodásának átalakítása korántsem tekinthető befejezettnek. Az árvízvédelmi beruházások jelentős eredményeket hoztak, de az aszály elleni védekezés és a vízvisszatartás még nem alkot a teljes vízgyűjtőre kiterjedő, megfelelő kapacitású rendszert. A jövő legfontosabb feladata az árvízvédelem, a víztározás, az öntözés és a tájgazdálkodás összehangolása. Ennek lehetőségei azonban a Felső-Tisza vidékén, a Közép-Tisza térségében és a Dél-Alföldön lényegesen különböznek. A következőkben ezért e három térség sajátos problémáit vizsgáljuk meg.
A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás a magyar mezőgazdaság termelési szerkezetének átalakítását is szükségessé teszi. A rendelkezésre álló vízkészletek korlátozottsága miatt nem lehet cél a teljes mezőgazdasági terület öntözése. Az öntözés fejlesztését elsősorban a nagy hozzáadott értékű, vízhiányra érzékeny növénykultúrákra, mindenekelőtt a zöldség- és gyümölcstermesztésre célszerű összpontosítani. A tartósan kedvezőtlen adottságú területeken indokolt lehet a szántóföldi művelés visszaszorítása és más területhasználati formák kialakítása. A gabonatermesztésben elsősorban a termőhelyhez igazodó növény- és fajtaválasztás, a vetésidő módosítása, valamint a talaj vízmegtartó képességének javítása kínál alkalmazkodási lehetőséget.
A mezőgazdaság átalakítását azonban nem lehet kizárólag üzemi vagy ágazati szinten megtervezni. Olyan országos stratégiára van szükség, amely a várható éghajlati és vízgazdálkodási feltételekből kiindulva összehangolja a termőterületek hasznosítását, az élelmiszeripar alapanyagigényét, a lakosság élelmiszerellátását és az exportlehetőségeket. A cél nem a jelenlegi termelési szerkezet mindenáron történő fenntartása, hanem egy olyan mezőgazdasági és élelmiszeripari rendszer kialakítása, amely a változó természeti feltételek mellett is biztosítja az ország élelmiszerellátását és megőrzi az ágazat külkereskedelmi jelentőségét.
Mint látható, a vízgazdálkodási problémák az ország gazdaságának nagy részét, többek között a lakosság élelmiszerellátását, a külkereskedelmet, a foglalkoztatást is érintik. Ezért amikor a klímaváltozáshoz kívánunk alkalmazkodni nem csupán a vízellátással, de az egész hozzá tartozó vertikummal kell foglalkoznunk.
A szerző mérnök-közgazdász
