Sokaknak lehet nagy öröm, hogy az embervédő szervezetek még a mostani ősz közeledtével is virágba borulnak. A szivárványos sokszínűség jegyében tevékenykedő alakulatok legújabb kori történelmünk rendszerváltoztatása – mármint az 1990-es – óta hol lanyhábban, hol szikrázóan keményen osztják az észt.
Az utóbbi időben különösen jó dolguk van. Nagy erővel mondhatják meg az elmaradott, szabadságjogokban állítólag kevéssé kiművelt magyaroknak, hogyan kellene gondolkodniuk önmagukról, a társadalomról, az államról és természetesen jogaikról.
Akárhová nézünk, csak úgy röpködnek az emberi jogok.
Pontosabban főként azok, amelyek az egyes ember kizárólagos, mindennél előbbre valónak tekintett érdekeit helyezik a középpontba. A személyes névmások közül mintha egyre gyakrabban az „én” válna a legfontosabbá.
Az Én.
Nemrég például egy parlamenti képviselő hosszú internetes bejegyzésben fejtegette, hogy nehéz időkben bátor, „tökös” emberekre van szükség a közéletben. Példának Magyar Péter mellett önmagát is megnevezte. Ráadásul nagybetűvel: Én.
Én, Én, Én.
Hogy honnan eredhet ez a nyelvtanilag legalábbis szokatlan nagybetűs írásmód, arra a lélektani magyarázatokon kívül kevés kézenfekvő válasz akad.
Valaha még leveleztek egymással az emberek. A finomkodó, udvarias megszólításban nagybetűs Te, Ön, Maga jelezte a másik ember iránti tiszteletet. Úgy tűnik, ez a nagybetű időközben valahogy átköltözött a kommunikációs partnerről saját magunkra.
A Te helyett jött az Én.
És akkor megérkezünk a Vakcinainfóhoz.
A Társaság a Szabadságjogokért örömmel számolt be arról a jogerős bírósági döntésről, amely szerint jogellenesen használták politikai üzenetek továbbítására egy olyan állami adatbázis egyes elérhetőségeit, amelybe az emberek eredetileg a koronavírus elleni oltással kapcsolatos tájékoztatás érdekében regisztráltak.
A bíróság álláspontját természetesen tudomásul kell venni.
Ha valaki azért adja meg az e-mail-címét, hogy járványügyi és oltással kapcsolatos információkat kapjon, abból nem következik automatikusan, hogy hozzájárult minden más tartalmú állami levél fogadásához is. A jogerős ítélet lényege éppen ez: az adatkezelés céljának vannak határai.
Ez tehát jogi kérdés.
De van ennek a történetnek egy másik, talán érdekesebb oldala is.
Érdemes ugyanis felidézni, milyen világban született a Vakcinainfó.
Egy olyan időszakban, amikor emberek milliói féltek egy ismeretlen betegségtől. Amikor családok veszítették el hozzátartozóikat, kórházak kerültek óriási nyomás alá, országok zártak be és egész Európa azt kereste, miként lehet visszatérni a normális élethez.
A vakcinaregisztráció ebben a helyzetben nem marketingakció volt. Nem hűségprogram. Nem internetes játék.
Az állam és az állampolgár közötti rendkívüli járványügyi kapcsolat egyik eszköze volt.
Éppen ezért joggal mondja a bíróság, hogy az ilyen helyzetben megszerzett személyes adatokat csak arra a célra szabad használni, amelyre az állampolgár azokat megadta.
Csakhogy a történet itt nem ér véget.
Mert a jogállam egyik alapja valóban az egyén jogainak védelme. Egy működő társadalom azonban nem kizárólag egymás mellett élő Ének összessége.
Van közösség is.
Van közérdek.
Van állam.
És vannak olyan történelmi pillanatok, amikor az egyéni jog és a közösségi felelősség közötti egyensúly sokkal bonyolultabb annál, mint amit egy diadalittas közlemény sugallhat.
Érdemes azt is felidézni, hogy maga az adatvédelmi hatóság korábban nem pontosan ugyanúgy ítélte meg a Vakcinainfóhoz kapcsolódó hírlevelek kérdését, mint később a bíróság. Vagyis még szakmai-jogi szempontból sem olyan egydimenziós történetről beszélünk, amelyben az egyik oldalon áll a sötét propaganda, a másikon pedig a szabadság ragyogó serege.
A jogerős bírósági ítéletet ettől még végre kell hajtani és tiszteletben kell tartani, de azért talán szabad feltenni néhány kérdést.
Milyen társadalom az, amelyben minden közösségi kérdést végül kizárólag az egyén nézőpontjából vizsgálunk?
Mi történik akkor, ha a szabadság fogalmából lassan eltűnik a felelősség?
Ha minden mondat úgy kezdődik: nekem jogom van?
És egyre kevesebb így: nekünk kötelességünk van?
A koronavírus-járvány óta eltelt évek alatt sok minden megszépült, sok minden elhalványult. Könnyebb ma adatkezelési paragrafusokról vitatkozni, mint visszaemlékezni arra, amikor emberek naponta figyelték, mikor kerülnek sorra az oltásnál, lesz-e szabad kórházi ágy, mikor nyithatnak ki újra az iskolák, üzletek, éttermek.
Ez persze nem írja felül a törvényt.
Nem is kell, hogy felülírja.
De a jogállam sem azt jelenti, hogy a társadalomnak ne lehetne emlékezete, arányérzéke és közösségi önismerete.
A szabadságjog fontos.
Az adatvédelem fontos.
Az egyén fontos.
Csak közben talán nem ártana észben tartani, hogy egy ország nem nyolc-, kilenc- vagy tízmillió egymástól független Énből áll, hanem belőlünk.
És ez a többes szám lassan legalább akkora védelemre szorul, mint az Én.
