Az Északi- és a Balti-tenger mélyén több száz, az első és a második világháborúból származó hadihajó és tengeralattjáró roncsai hevernek, amelyek egyre komolyabb környezeti veszélyt jelentenek.
A német partok közelében becslések szerint mintegy 1,6 millió tonna lőszer található a tengerfenéken: bombák, gránátok, aknák, torpedók és vegyi harcanyagok. A sós víz évtizedek alatt erősen korrodálta a fémburkolatokat, így a bennük lévő mérgező anyagok fokozatosan kiszivároghatnak a tengeri környezetbe.
A probléma nagyságát jól mutatja, hogy egy friss kutatás szerint az Északi-tengerben legalább 680 katonai roncs található. Ezek közül mintegy 120 a német, 100 a belga, 250 pedig a dán felségvizeken fekszik. A kutatók szerint ezek a roncsok folyamatos, helyi szennyezőforrásként működhetnek, és olyan összetett vegyi anyagokat juttathatnak a tengerbe, amelyek hosszú távon károsíthatják a tengeri élővilágot.
A veszélyt három északi-tengeri roncs részletes vizsgálata is alátámasztotta. A kutatók az első világháborúban elsüllyedt német UC-30 tengeralattjárót, az SMS Mainz könnyűcirkálót, valamint az 1944-ben Belgium partjainál elsüllyedt KW58 Fredericks lőszerszállító hajót vizsgálták. Az UC-30 fedélzetén a süllyedéskor becslések szerint 3,1–4,8 tonna robbanóanyag lehetett, míg az SMS Mainz 1,5–3,4 tonna torpedó- és tüzérségi lőszert vitt magával a tenger mélyére.
A kutatás során a tengerfenékből, a vízből és a roncsok környezetéből is mintákat vettek, emellett fiatal kékkagylókat helyeztek el ketrecekben a roncsok közelében. Ezek a kagylók afféle természetes „tesztelőként” szolgáltak: a kutatók később megvizsgálták szervezetük állapotát és azokat a biológiai jeleket, amelyek a robbanóanyagokból származó szennyező anyagok jelenlétére utalhatnak.
Az eredmények különösen az UC-30 és a KW58 Fredericks esetében voltak aggasztóak. Az UC-30 fedélzetén található aknák fémburkolata nagyrészt teljesen eltűnt, így a bennük lévő TNT közvetlen kapcsolatba kerülhetett a tengervízzel. A KW58 környezetében szintén jelentős korrózióra utaló jeleket találtak. A két roncs körüli üledékben megemelkedett TNT-koncentrációt mértek, a lőszerszállító hajó középső részén pedig kilogrammonként akár 250 mikrogramm TNT-t és annak bomlástermékeit is kimutatták.
A kagylók vizsgálata azt is jelezte, hogy a szennyezés nem csupán a tengerfenéken marad. Az UC-30 és a KW58 közelében tartott kagylók szervezetében olyan változásokat figyeltek meg, amelyek a mérgező anyagok okozta stresszre utalnak. Egyes biológiai mutatók szerint romlott az állapotuk, ami azt jelzi, hogy a roncsokból származó szennyeződés közvetlenül is hatással lehet a tengeri élővilágra. Az SMS Mainz környezetében ugyanakkor nem sikerült kimutatni a mérgező robbanóanyagok felszabadulását.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy a több mint százéves lőszert nem lehet egyszerűen kiemelni a tengerből. A korrózió miatt a régi robbanótestek szerkezete rendkívül sérülékennyé válhat, és mozgatásuk során akár fel is robbanhatnak, miközben mérgező tartalmuk már a kiemelés előtt is bekerülhet a vízbe. A kutatók ezért olyan módszereket keresnek, amelyekkel a legveszélyesebb roncsokat biztonságosan lehet kezelni. Az egyik lehetséges megoldás robotok alkalmazása lehet, amelyek a tengerfenéken gyűjthetik össze a sérült lőszert, majd ellenőrzött körülmények között semlegesíthetik azt.
Nem minden roncs jelent azonban ugyanolyan veszélyt. Amennyiben egy hajó és a rajta maradt lőszer teljesen vagy nagyrészt üledék alá temetődött, a homok és az iszap természetes védőréteget képezhet, amely jelentősen lassítja a szennyező anyagok terjedését. A szakértők ezért mindenekelőtt azt szeretnék meghatározni, mely roncsok jelentenek valóban sürgős környezeti kockázatot. A kutatás eredményei ugyanakkor egyértelművé teszik: a világháborúk után a tengerfenéken maradt lőszer problémája több mint nyolcvan évvel később sem oldódott meg, és a korrózió előrehaladtával egyre sürgetőbbé válik.
