Sárköz (Livada) a történelmi Szatmár vármegye 1920-ban Romániához csatolt részében (Partium), a mai ukrán határ – Kárpátalja – közelében, Szatmárnémetitől 19 kilométerrel keletre található. Ami a helység sokféle és következetlen elnevezéseit illeti, a forrásokat összemosták régi tudósok és újkori hivatalnokok.
Országos főút választja szét egymástól a két települést. A délre eső Sárköz 1270-ben bukkant fel először írásban mint Sarkuz, jóval később – 1490-ben – Saarkewz formában. Birtokosa a legelső adat szerint 1447-ben a Sárközi családbeli János uraság volt, Hunyadi János kormányzó küldötte az Országgyűlésben. A jelenleg hat-hétezer lakosú, túlnyomó többségben magyar nyelvű településnek 1799-ben épült a római, 1819–1829 között a görög katolikus egyháza.
Az országúttól északra, a Túr és a Szamos folyók közötti lapályon fekvő Újlak (Wylak) neve pedig az 1334–1335. évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt. Földesurai az Ujlakyak voltak, 1490-ben Ujlaky Domokos volt a birtok tulajdonosa. Sárköz-Újlak néven egy 1486-ban kelt okiratban látható először, amikor a helység plébánosát is említi az erdélyi püspök levele. Az új keletű, román Livada nevet nemrég hivatalból kapta, jelentésének semmi köze nincs a múlthoz.
Könnyen megtaláljuk a csinos, rendezett egyutcás, falusias településrészben levő 15. századi, nagyrészt gótikus stílusú református templomot. Torony nélküli, egyhajós, keletnek tájolt szentélyű épület. Meglehetős nagysága népes közösségre utal: a teljes belső hossza huszonkét méter. A szentélyt kétszakaszos, kőbordás boltozat fedi le, a diadalív felőli boltszakasz kereszt-, a fél nyolcszöggel záruló apszis egyszerűsített – úgymond: félszeg – csillagboltozatú. Kívül lépcsős haránttámpillérek csillapítják a lapos ívű boltozat oldalnyomását. Három remek, az érett gótika jellegzetességét mutató ablakon át vetül fény a szentélybe, mindegyik háromosztatú, a karcsú kő sudarak fölötti ívmezőket egyforma, faragott négylevelű lóhere mintájú mérművek díszítik.
A templomhajóba egykor délről nyíló körtetagos, élszedett szemöldökgyámos, vállköves bejáratot rég befalazták, helyette a nála tágasabb, ünnepélyesebb formájú nyugati kapun lehet belépni. Újabb keletű a homlokzaton fölül a magas oromfalat vízszintesen megosztó, gótikus mintájú ívfüzér és a padlástérbe bevilágító résablak.
Sosem voltak ablakok az épület északi oldalán. Sekrestye tartozott a szentélyhez, azonban a reformációra történt átállást követően ezt lebontották. Befalazott átjárójának lapos kőkerete épségben került napvilágra a nemrégiben elvégzett ásatás és falkutatás során. Az egyszerű, ugyancsak levállazott, egyenes szemöldökű kapu fölötti ívmezőben, kőbe vésve az 1457-es évszám látható.
E dátum sokat segít a templom építéstörténetének megismerésében. A hagyomány szerint a (dunántúli eredetű) Pok (Pók) nemzetségbeli Mórichidai Móric országnagy hitvese, Bátori Zsuzsánna alapította a plébániát, hasonlóképpen több környékbeli egyházhoz. Személyéről alig maradt fenn forrásadat, mindössze annyit tudunk, hogy 1416-ban hajadon volt. Hét temploma közül egyik az újlaki, amelyet a férje halála után maradt hagyatékból készíttetett el az 1457 előtti években. Más kútfők 1463-hoz, majd 1491-hez köthető adatai szerint a Móroc (Móric) família volt a község földesura és kegyurasága.
Az újlaki szentély bordás kőboltozatának mindkét csomópontját lapos, pajzs alakú zárókövek díszítik. Közülük a keletin domború faragású családi címer jelenik meg: a kifestése eredeti formában maradt meg, zöldellő négyágú rózsafát, rajta piros rózsákat és nyílvesszővel átlőtt nyakú, fehér galambot ábrázol. Heraldikai előzménye és ősi kapcsolata a Rába partvidéki eredetű Pok nemzetségben gyökerezik. A kiváló régész-tudós Rómer Flóris (1815–1889) 1864-ben ellátogatott Sárközújlakra Schulcz Ferenc pécsi mérnök-tanár társaságában. Schulcz építészeti részletrajzai között található a madaras címerpajzs a budavári műemléki könyvtár gyűjteményében, valamint a Középkori egyházi építészet Szatmárban című, 2011-ben megjelent könyvben is (amelyet forrásként használunk).
A templomtól néhány lépéssel nyugatra levő emeletes, ácsolt deszkafalú, zsindelyfedésű tornyos harangláb 1811-ben készült. Újabb harangja 1893-ból való.
