Az ellenségeskedés ellensége

Vallotta, hogy a nemzetiségek csak egymást gazdagítva érhetnek el eredményt (Fotó: MH)

Műveiben – regényeiben, esszéiben, színdarabjaiban – jó ember- és valóságismerettel, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről, gyakran felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problémáit.

Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt. Ezután, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei. Bár a kommunista diktatúra idején folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét.

Mindig azt hirdette, hogy az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket. Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának. Valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének, erősítésének fontosságát vallotta.

A rendszerváltozás után a romániai politikában is szerepet vállalt, s 1990. március 19-én a marosvásárhelyi magyarellenes atrocitások idején az RMDSZ székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.

Megkapta 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét és 2002-ben a köztársasági elnöki érdemérmet is.