Gigászi tételben lehet fogadni arra, hogy mind Moszkva, mind Peking nagy léptékben és mértékben támogatja Teheránt. E téren teljesen egyre megy, hogy mit mond/gondol/tervez e kérdésről Donald Trump.
Érdemes világosan leszögezni: teljesen egykutya, hogy mit gondol, mond vagy tervez ennek kapcsán Donald Trump, de Oroszország és Kína folyamatos, ugyanakkor némileg korlátozott politikai, gazdasági, s közvetett katonai támogatást nyújt Teheránnak. Az is áll, hogy mind Moszkva, mind Peking szó szerint macskaként kerüli a forró tálat, azaz a közvetlen katonai beavatkozást, mivel a (érthető mód) saját, fontosabb stratégiai érdekeiket helyezik előtérbe.
Magyarán minimális eséllyel bíró odds, hogy nyíltan beszállnak e pusztító háborúba.
A tárgyszerűség végett illik leírni, az amerikai elnök alig egy napja beszélt legutóbb arról, hogy „szerinte" a két, szóban forgó nagyhatalom nem nyújt érdemi katonai segítséget Iránnak a február óta tartó háborújában. Oka ennek pedig az - így Trump - hogy az érintettek „túl sokat veszíthetnének” egy ilyen kaland kapcsán. (Itt természetesen magára és az ő könnyen eljáró, bármiféle szankciót szívfájdalom nélkül ellenjegyző kezére utalt az államfő.) De rögvest illik azt is leírni, bár kétségtelenül csudálatos' dolog a remény, ám a nyugati hírszerzési források és szakértői elemzések ennek a tarka hitnek masszívan ellentmondanak.
Kezdjük az oroszokkal, akik tudvalevőleg mindenütt ott motoznak, ahol a nyugatnak borsot lehet törni az orra alá. Száz százalékos biztonsággal kijelenthető, Moszkva műholdakkal és rádióelektronikai eszközökkel nyert adatokat oszt meg Iránnal. Utóbbit viszonylag könnyedén meg tudja oldani, mert Szíriában még mindig fenntart pár bázist. Ezek együttesen segítették és segítik az amerikai - és nem mellékesen izraeli - célpontokat ért-érő csapások pontosítását. Moszkva amúgy kellően óvatos a legfejlettebb drónok és rakéták átadása terén, de a már bevált légvédelmi és elektronikai hadviselési berendezéseket kellő számban engedi át szövetségesének.
Még akkor is, ha neki magának éppen elég baja van az ukránokkal.

Kína továbbra is az iráni olaj legnagyobb vevője, amely létfontosságú a másik szemszögéből, hiszen így gazdaságilag lélegeztetőgépen tartja őt. S ez az állítás annak ellenére is valós, hogy Iránban a havi infláció mértéke olykor eléri a negyven (!) százalékot. Immár nyílt titok az is, hogy Peking irigylésre méltó módon hónapok óta hozzáférést ad partnerének a saját, BeiDou nevű műholdas navigációs rendszeréhez. Mi több, titokban katonai és kémműholdas infókkal is kitömi Teheránt. Ezen túl pedig ott a felmérhetetlen hatású adu ász, a diplomáciai fedezet. Peking nem csak az Irán elleni amerikai és izraeli csapásokat ítélte el kőkeményen, hanem napirenden tartja a témát s egyben diplomáciai védelmet nyújt szövetségesének az ENSZ Biztonsági Tanácsában.
Felvetődik a kérdés, mit tud - úgymond - „nyújtani" cserében a perzsa állam? Oroszországot ugyan valóban leköti a saját bírkózása Ukrajnával, ám gazdaságilag mégis profitál a Hormuzi-szoros lezárása nyomán megugrott globális olajárakból. Kína számára a közel-keleti stabilitás és a Perzsa-öböl biztonsága létérdek, s mivel bizonnyal így is keres a bolton, nem várható, hogy a jövőben visszafogja magát.







