Egy 1600 éves római kori egyiptomi múmia hasánál Homérosz Iliászának részletét találták meg. A felfedezés nemcsak régészeti különlegesség, hanem egy ritka pillanat is, amikor egy görög eposz, egy egyiptomi temetkezés és a túlvilágba vetett hit ugyanabban a sírban találkozik.
A halott mellé sok mindent elhelyeztek az ókori Egyiptomban: amulettet, ételt, használati tárgyat, istenekhez szóló szöveget, olykor aranyból készült nyelvet is, hogy az elhunyt beszélni tudjon a túlvilágon. De arra aligha számítottak a régészek, hogy egy római kori múmia hasának tájékán Homérosz egyik legismertebb eposzának részletét találják meg.
A lelet az egyiptomi Al-Bahnasa területéről, az ókori Oxürhünkhoszból került elő. Ez a város nem ismeretlen a papiruszkutatók számára. Több mint egy évszázada a görög-római Egyiptom egyik legfontosabb szövegkincses lelőhelyeként tartják számon.
Itt nemcsak hivatalos iratok, adófeljegyzések, szerződések és magánlevelek kerültek elő, hanem ókori irodalmi művek töredékei is.
Oxürhünkhosz sokszor úgy viselkedik, mint egy homok alá temetett könyvtár: nem egyszerre, nem ünnepélyesen, hanem töredékekből, szakadozott papiruszdarabokból adja vissza a múlt hangját.
A Barcelonai Egyetem régészeti missziója most mégis olyan leletre bukkant, amely ebben a gazdag környezetben is kivételesnek számít. A 2025 végén végzett ásatási kampány során a 22-es szektor 65-ös sírjában egy római kori múmiát találtak, amelyhez egy gondosan elhelyezett papirusz tartozott. A vizsgálatok során kiderült, hogy a görög szöveg Homérosz Iliászából származik, méghozzá a II. ének híres részéből, az úgynevezett hajókatalógusból.
Ez első hallásra talán száraz irodalomtörténeti adatnak tűnhet. Pedig a hajókatalógus az ókori görög világ egyik legnagyobb emlékezeti térképe volt.
A szöveg sorra veszi azokat a görög erőket, vezéreket és hajókat, amelyek a mítosz szerint Trója ellen vonultak. Mai olvasónak hosszú névsornak hat, de az antik ember számára identitást, eredetet, rendet és közös múltat hordozott. Nem egyszerű lista volt, hanem a görög világ önarcképe.
Éppen ezért különös, hogy ez a részlet egy egyiptomi temetkezésben tűnt fel. A kutatók korábban is találtak görög nyelvű papiruszokat római kori múmiákhoz kapcsolódva, ám ezek többnyire mágikus vagy rituális szövegek voltak.
Az ilyen papiruszoknak érthető szerepük lehetett: védelem, útmutatás, túlvilági segítség. Irodalmi szöveg azonban eddig nem került elő ilyen összefüggésben. A mostani felfedezés éppen ezért nem azt bizonyítja, hogy valaki „Homérosszal akarta eltemetni” a halottat a szó mai, romantikus értelmében. Inkább azt mutatja, hogy a görög irodalmi hagyomány és az egyiptomi temetkezési gondolkodás a római korban egészen váratlan módon is összekapcsolódhatott.
A lelet értelmezésénél óvatosnak kell lenni. Nem tudjuk biztosan, miért éppen ezt a szöveget helyezték a múmiára. Lehetett védelmező szerepe. Lehetett különleges jelentése az elhunyt vagy a családja számára.
Lehetett a görög műveltséghez, iskolázottsághoz, társadalmi ranghoz kapcsolódó jel.
És az sem kizárt, hogy a szöveg eredeti irodalmi jelentése a temetkezési rítusban új értelmet kapott. A régészet szépsége éppen ebben áll: néha nem kész válaszokat ad, hanem olyan pontos kérdéseket, amelyek közelebb visznek egy elveszett világ gondolkodásához.
Oxürhünkhosz különösen alkalmas hely az ilyen kérdésekre. A város a görög-római Egyiptom egyik fontos központja volt, ahol egymás mellett élt a helyi egyiptomi hagyomány, a görög nyelvű közigazgatás és műveltség, majd a római birodalmi keret. Nagy Sándor hódítása után Egyiptom görög kulturális hatás alá került, később pedig római provinciává vált.
Ez nem azt jelentette, hogy az egyiptomi világ eltűnt volna, hanem azt, hogy rétegek rakódtak egymásra: istenek, nyelvek, temetkezési szokások, jogi formulák és irodalmi hagyományok.
Egy ilyen világban Homérosz nem idegen test volt. Az Iliász a görög nyelvű műveltség alapművének számított, oktatásban, másolásban, idézetekben és kulturális emlékezetben is jelen volt. A különlegesség nem az, hogy Oxürhünkhoszban ismerték Homéroszt. A különlegesség az, hogy egy homéroszi szövegrészlet a halott testének közelébe, a mumifikálás rítusába került.
A felfedezés ezért nemcsak arról szól, hogy találtak egy régi papiruszt. Sokkal inkább arról, hogy az ókori ember számára a szöveg nem puszta olvasnivaló volt. A szó, a név, az ima, a varázsformula, a mítosz és az irodalom között nem húzódott olyan éles határ, mint a modern világban. Egy szöveg lehetett tananyag, emlék, védelem, jelképes útitárs vagy hatalmi-kulturális azonosító. A halott mellé helyezve pedig akár új szerepet is kaphatott: nem olvasták többé, hanem őrzött valamit.
A lelet környezetében más, látványos temetkezési elemek is előkerültek. A térségből ismertek arany- és réznyelvekkel ellátott múmiák, amelyek a túlvilági beszéd képzetéhez kapcsolódhattak.
Az egyiptomi temetkezési gondolkodásban a halottnak nem egyszerűen nyugodnia kellett, hanem át kellett jutnia, meg kellett szólalnia, igazolnia kellett magát, és kapcsolatba kellett lépnie az isteni világgal. Ebbe a gondolkodásba illeszkedhettek azok a papiruszok is, amelyeket a testhez kötöttek vagy a test közelében helyeztek el.
A homéroszi töredék azonban mégis más. Mert itt nem egy közvetlenül mágikusnak ismert formuláról van szó, hanem a nyugati irodalom egyik alapszövegéről. Ez a tény óvatosságra és képzeletre egyszerre késztet. Óvatosságra, mert nem szabad ráolvasni a leletre azt, amit nem tudunk bizonyítani. És képzeletre, mert a lelet azt mutatja: az ókor kulturális világa sokkal átjárhatóbb volt, mint ahogy a tankönyvi fejezetek alapján gondolnánk.
A múmia mellé helyezett Iliász-részlet mintha két nagy civilizáció emlékezetét érintené össze. Az egyik oldalon Egyiptom áll, a test megőrzésének, a túlvilági útnak és az isteni ítéletnek a világával. A másikon Homérosz, a hősök, hajók, nevek és háborús emlékezet görög világa. Közöttük pedig ott van a római kori ember, aki már nem tisztán egyiptomi, nem tisztán görög, nem egyszerűen római, hanem mindhárom örökség metszéspontján él.
Ezért olyan izgalmas ez a felfedezés. Nem azt üzeni, hogy egy eposz csodát tett a sírban. Nem azt, hogy Homérosz titkos egyiptomi varázskönyv lett volna. Hanem azt, hogy a régi világban a kultúra sokkal személyesebb, sokkal tárgyiasabb és sokkal rituálisabb volt, mint ma gondoljuk. Egy papiruszdarab nemcsak információt hordozott, hanem jelenlétet is.
A homokból előkerült töredék végül talán éppen azért beszél ilyen erősen, mert nem teljes. Nem ismerjük a halott nevét, nem tudjuk pontosan, ki helyezte mellé a papiruszt, és azt sem, milyen reményt fűzött hozzá. Csak annyit látunk, hogy valaki egy görög eposz részletét a halál közelébe tette.
És ez elég ahhoz, hogy a lelet ne pusztán régészeti adat legyen, hanem emberi történet. Egy 1600 éves sírban Homérosz nem könyvként, nem iskolai szövegként, nem múzeumi tárgyként jelent meg, hanem útitársként. A múmia hallgat, a papirusz töredékes, a kérdések nyitva maradtak. De a jelenet mégis világos: az ember a halál küszöbén is szavakat visz magával.
