Még pár évtizedig lesz mit tankolni

Viszonylag egyértelmű képet mutat a kőolajkészletek régiók szerinti megoszlása a tekintetben, hogy ki viszi (majd) el a pálmát az elkövetkező évtizedekben. A mutatók alapján a(z eddig) feltárt és bármikor kitermelhető mennyiség ötvenhét százaléka a Közel-Kelet földjében lapul, míg az Egyesült Államok és Kanada együttesen birtokolja ezen ásványkincsvagyon 14,5 percentjét. Európa sajnos (itt is) le van maradva, mint a hintaló/borravaló, hiszen a kontinens mutatója csupán 1,5 százalékos. „Kisebb" eltérések persze akadhatnak - így némely amerikai szakértők a közel-keleti javakat hatvanhat míg, Washingtonét és Ottawáét közösen mindössze öt százaléknak tüntetik fel.

Rögvest azt is le kell szögezni, az éles szemű olvasónak már a fenti sorok is érzékeltetik, a számok gyakorta úgy röpködnek, mint viharos időben a fehérneműk a szárítókötélről. A legfőbb gond a politikai alapokon nyugvó gyanakvás, így sok főváros eleve nem is enged idegen kutatót a földjeire. Az éppen aktuális gazdasági miniszter, kormányfő, esetleg ismert magáncég igazgatója informálisan vagy a közösségi platformján üt egy magas labdát, aztán a piacra és a fantáziára bízza, hogy azt elhiszik-e vagy sem a szereplők. „Jó" példát szolgáltatott erre a 2000-es évek hajnalán Szaúd-Arábia. Rijád akkoriban, gyakorlatilag egyik napról a másikra 167-ről 258 milliárd hordóra „bővítette" hivatalos tartalékát.

De fölemlegethetjük az oroszokat is, akiknek a becsült készlete nagyságrendileg 80-100 milliárd hordót tehet ki. Mivel manapság napi szinten tíz millió hordót töltenek meg, így némi matematikával megadható az eredmény. Ha igaz az, amit Moszkva állít...

Ami vélhetően már egy óvodában is zsenánt botrányt okozna, nem hogy a világpiacon. S ekkor még egy villanásnyi időt sem szenteltünk az „alaposságáról ismert" Teheránnak, Bagdadnak vagy bármelyik kaukázusi, némi diktatúrás allűrrel bíró utódállamnak.

Kereken kimondva; ami biztos, az a bizonytalanság. Egyes világcégek szerint a kitermelhető olajmennyiség nagyjából 50-60 évig adja ki a bolygó szükségleteit, míg mások óvatosabban fogalmaznak, s „mindössze" negyvenegy-két esztendőt prognosztizálnak. Az eltérés - a fentebb említett önbevalláson túl - abból (is) adódik, hogy teljességgel megjósolhatatlan a fogyasztás mértéke, annak évtizedes rángatódzása. Ha a világ szekere futni kezd, akkor a finomításra váró alapanyagból is nagyobb halmazra lesz rögvest igény - míg a baj, azaz például a szállítási és kitermelési nehézségek korában óhatatlan mód mérséklődnek a teli hordók iránti vágyakozások.