Kullancslégy, az igazi vérszívó

Egyes vidékeken repülő vérszívónak is hívják a – gyakorta „szarvas” jelzővel is illetett – kullancslegyet. E parazita leginkább a kisemlősök és madarak mindennapjait nyomorítja meg, de örömest száll a nagyvadakra és az emberre is. Többféle „kivitelben” fordul elő a természetben, amivel mi találkozunk az (döntően) a repülőképes változat, de akad olyasféle, aminek hiányzik a szárnya.

Leginkább az erdőben, parkokban él, de ha az ember „sikeresen„ behordja a lakásba, akkor viszonylag nehéz megszabadulni tőle. Oka ennek pedig az, hogy az utódjait – szakszóval lárváit – az anya nagyrészt a testén belül nevelgeti. A bábok ott fejlődnek, ahol az anya lerakja őket – s ez akár a saját házikedvencünk is lehet.

A kullancslégynek – roppant egyszerűen fogalmazva – érzéstelenítő van a nyálában, így eléggé nehéz észrevenni, ha rárepül az emberre. Valójában nem is csíp, hanem inkább szívogatja az ember nedveit. Szárnyalása halk, de jellemző, így aki igazán szemfüles, ki tudja szúrni. Lecsapás helyett jobban járunk, ha két ujjunk közé csípjük, majd teljes erőbedobással megsodorjuk.

Rossz hír, hogy szájukkal és nyálukkal mikrobiális élősködőket is terjeszthetnek. Még rosszabb, hogy elvétve bár, de sokkot is okozhatnak az arra érzékenyeknek.

Védekezni ellene igen nehéz: a zárt ruházat ugyan látszólag okos tanács – de csak elméletben, ugyanis amikor leginkább röpköd, meleg van, így az ember eleve lazábbra veszi az erdei sétákat. Az sem sokat segít, hogy nekünk sincsen hátul szemünk, így ha onnan támad, eleve az esélytelenek nyugalmával adhatjuk meg magunkat a sorsnak.

Tapasztalatból állítható, a rikító fehér vagy világos felsők, nadrágok mágnesként vonzzák, míg a sűrűn sávozott, sötétzöld ruhákat annyira nem veszi észre.

Ha megtörtént a baj, és viszket a bőrünk, a vakaródzás ellenszere a körömvirágkenőcs.