A nárcisztikus vonások évek óta lenyűgözik a tudósokat

De legyünk őszinték, a nárcizmussal sokkal nehezebb megbirkózni, mint a popkulturális képpel, amelyben valaki szerelmes a saját tükrébe. Bizonyos mértékű önmagunkba való belefeledkezés normális, néha még egészséges is. A probléma akkor kezdődik, amikor a csodálat iránti igény, az egyediség érzése, a státusz utáni vágy és az empátia nehézségei elkezdik károsítani a kapcsolatokat vagy a mindennapi működést. A nárcisztikus személyiségzavar ritka, de maguk a nárcisztikus vonások évek óta lenyűgözik a tudósokat, mert egy nagyon kellemetlen kérdést vetnek fel: honnan ered az a meggyőződés, hogy a saját énünknek több helyet kellene elfoglalnia egy szobában, mint mindenki másnak?

Évekig egy intuitív történet erősen tartotta magát: a nárcizmus gyermekkorban születik. Hidegségből, kritikából, irreális elvárásokból, vagy éppen ellenkezőleg, a gyermek túlzott piedesztálra helyezéséből. Ez egy vonzó magyarázat, mert ok-okozati összefüggést biztosít a történetben. Valakit túlságosan dicsértek, ezért hitt a saját egyediségében. Valakit elutasítottak, ezért nagy egót épített fel páncélként. Pszichológiailag hihetőnek hangzik, irodalmilag jól működik, családi beszélgetésekben pedig egyenesen kényelmes lehet. Azonban nem szeretem mindent a családi otthonra kenni. Idővel teljes mértékben felelőssé válunk a döntéseinkért és viselkedésünkért.

Egy nagyszabású német ikerpár- és családtagjaik-tanulmány azonban arra utal, hogy a közös otthoni környezet kevésbé fontos lehet, mint korábban feltételezték. A kutatók több mint 1300 ikerpár, valamint szüleik, partnereik és nem ikertestvéreik adatait elemezték. A résztvevők személyiségteszteket töltöttek ki, amelyek többek között a csodálat, a figyelem, a presztízs és a státusz iránti igényekkel kapcsolatosak voltak. Az eredmények meglehetősen erősek: a nárcisztikus tulajdonságok családokon belüli hasonlóságát elsősorban a genetikának tulajdonították, a közös környezeti tényezők, mint például a szülői stílus és a társadalmi-gazdasági státusz, csak kisebb szerepet játszottak – írja a focus.de.

A tanulmányban a genetika és a nem közös környezet egyaránt a nárcisztikus tulajdonságok varianciájának körülbelül 50%-át magyarázta. Az ikervizsgálatokban az öröklődés nem azt jelenti, hogy egyetlen nárcisztikus gén létezik, vagy hogy egy személy olyan személyiségindító készlettel rendelkezik, mint a szemszín. Inkább azt jelenti, hogy egy adott populációban élő emberek közötti különbségek nagyrészt genetikai különbségeknek tulajdoníthatók.

Ez inkább olyan, mint egy hangszer érzékenységének hangolása, mint egy előre megírt versenymű. Valaki fogékonyabb lehet bizonyos reakciókra, figyelemfelkeltésre vagy önkép kialakítására, de ez még nem diktálja, hogyan fog játszani egész életében. A nem megosztott környezet hatalmas szerepet játszik itt: iskola, kortársak, kapcsolatok, véletlen sikerek és megaláztatások, tanárok, korai társadalmi csoportok, online népszerűség (vagy annak hiánya). Két gyerek élhet egy fedél alatt, és mégis teljesen különböző mikrokozmoszokban nőhet fel.

A tanulmány nem a közösségi médiára összpontosított, de véleményem szerint nehéz nem gondolni rá, amikor egy ilyen témáról beszélünk. Egy olyan kultúrában élünk, amely nagyon okosan megtanulta jutalmazni az önmegjelenítést. Profil, imázs, státusz, láthatóság, válaszadási arány, mikrohierarchiák a munkahelyen és online – mindezek olyan tulajdonságokat táplálnak, amelyek korábban talán inkább lokalizáltak voltak. Aki csodálatot keresett, annak régen az iskolában, a munkahelyen vagy a családban kellett kiérdemelnie. Ma egy színpad van a kezükben, amely soha nem zárul be, és néhány másodpercenként felfedi, hogy a közönség még mindig figyeli-e őket.

Ez nem jelenti azt, hogy a közösségi média nárcisztikus embereket termel. Valószínűbb, hogy bizonyos hajlamokat erősítenek azokban az emberekben, akik már amúgy is fogékonyak rájuk, míg mások számára egyszerűen az önreklám nyelvét teszik alapértelmezett jelenléti móddá.

A tanulmány szerzői a nárcizmus forrásaival kapcsolatos gondolkodásmód megváltoztatását javasolják: nagyobb figyelmet kellene fordítani a genetikára, az egyéni környezetre és ezek kölcsönhatására. Ennek gyakorlati következményei vannak. Ha a nárcisztikus vonások elsősorban nem a közös nevelési stílus eredményei, akkor a szülők egyszerű hibáztatása zsákutca lehet. A terápiában, a munkában vagy az oktatásban fontosabb lehet a konkrét minták megértése: hogyan reagál az ember a kritikára, hogyan keresi az elismerést, mit tesz a kudarcérzettel, hogyan épít kapcsolatokat, és hol végződik az egészséges ambíció, és hol kezdődik a mások feletti uralkodás iránti igény.

Mivel az egyéni környezet annyira fontos, a tapasztalatok továbbra is formálhatják az embert. Kapcsolatok, iskola, terápia, a munkahelyi szervezeti kultúra, a szoros kapcsolatokban felállított határok – mindezek továbbra is relevánsak. A gének növelhetik bizonyos pályák valószínűségét, de nem zárják ki a viselkedésen való munka fontosságát. A nárcisztikus vonásokkal rendelkező személy továbbra is felelős azért, hogyan bánik másokkal.

Tehát talán érdemes egy kicsit óvatosabban eljárni, amikor a kanapéról diagnosztizálunk embereket? Nem minden egoistának van személyiségzavara, nem minden nehéz természetű gyereket „neveltek rosszul”, nem minden magabiztos ember nárcisztikus, és nem minden családot lehet egyetlen magyarázatra redukálni.