Kortársunk, Csehov címmel látható kiállítás az író műveinek magyarországi előadástörténetéről a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A tárlaton egy-egy korszak kiemelkedő pontjain keresztül tárul fel, hogy az eltérő nemzedékek milyen hangsúlyokkal állították színpadra az orosz szerző drámáit.
Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adattára csak 1945-től napjainkig több mint háromszáz Csehov-előadást tart számon, az adaptációk és átiratok nélkül. Az orosz drámaíró műveinek magyarországi történetét most a Bajor Gizi Színészmúzeum mutatja be november 11-ig Kortársunk, Csehov címmel, a tárlatot Lakos Anna kurátor rendezte, a látványért Antal Csaba, a grafikáért pedig Antal Barbara felelt. A szerdától vasárnapig 14 és 18 óra között látogatható kiállítás persze nem vállalkozhat arra, hogy minden egyes produkciót felidézzen. Ezért inkább egy-egy korszak emblematikus, színháztörténetünk szempontjából fontos pontnak számító előadásait mutatja be, amelyek elsősorban jelentős hatással bíró rendezőkhöz kapcsolódnak.
Csehov drámáinak és prózai műveinek középpontjában nem a cselekmény fordulatossága, hanem a történések látszólagos esetlegessége, a figurák belső történéseinek, hangulati változásainak részletes ábrázolása áll, valamint minden írásában jelentős szerephez jut az idő, illetve annak mulandósága. Magyarországon Csehov nevét elsősorban drámái tették ismertté, ám az olyan novellák, mint A 6-os számú kórterem vagy A kutyás hölgy szintén hozzájárultak sikeréhez. Magyar színpadon igen korán, már 1908-ban megjelennek művei – igaz, az ekkori, meglehetősen akadémikus stílusban játszó Nemzeti Színház színpadán nem arattak nagy sikert. A negyvenes években Csehov több kisebb műve is színre került, azonban a valódi áttörést az 1945 utáni időszakban, a Várkonyi Zoltán, Marton Endre és mások munkásságának eredményeképpen megjelenő, új típusú játékmóddal aratnak darabjai. Minden korszaknak megvan a maga Csehov-interpretációja. Az előadások létrehozói a bonyolult csehovi viszonyrendszert különbözőképpen értelmezik, más és más elemek kapnak hangsúlyt, amit befolyásol a változó színészi előadásmód, a rendezők szöveg- és világértelmezése, a színpadi látvány megjelenítésének stílusa és az adott kor közönsége is. Volt idő, amikor inkább egyfajta patetikusság érvényesült a csehovi színpadon, máskor a Sztanyiszlavszkij-módszer leegyszerűsítő értelmezése alapján a szerepek sematikus ábrázolása kapott hangsúlyt – derül ki a tárlaton. Egy adott korszakban a naturalista színpadi hagyományt követték a Csehov-darabok bemutatói, vagy költői, realista előadások készültek. Más korban a szereplők kegyetlen viszonyaira derült fény, és volt, amikor a darabok humora, iróniája dominált. A Ványa bácsi például mást jelentett 1952-ben Gellért Endre rendezésében, mint később, a Vígszínház színpadán Horvai István interpretációjában.
Előadásfotókból, színházi plakátokból, történelmi és színháztörténeti leírásokból ismerhetjük meg Csehov darabjainak magyarországi történetét a legjelesebb rendezők bemutatóitól kezdve a szövegkönyveken át egészen a korhű jelmezekig és díszletekig. A labirintusszerű termeken keresztülhaladva azt is megtudhatjuk: Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád sokat tett azért, hogy Csehov-színművei magyar színpadra kerüljenek. Kosztolányi nemcsak recenziókat, színikritikákat írt az előadásokról, hanem többek között a Három nővért az ő fordításában mutatta be a Vígszínház Jób Dániel rendezésében 1922-ben. A kiállítás létrehozói arra törekedtek, hogy a látogatóknak – főként a középiskolásoknak – azt mutassák be, hányféleképpen lehet értelmezni egy-egy színdarabot, és hogy felelevenítsék azoknak a nagy művészeknek az alakját, akik a különböző rendezői elképzeléseket megvalósították.
Amint a minapi megnyitón Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója elmondta, minden nemzedék színre viszi az orosz drámaíró műveit. Hangsúlyozta azt is: a mi felelősségünk, hogy húsz-harminc év múlva fognak-e színházba járni a mai fiatalok, ezért is fontos az iskolások megszólítása. Nánay István kritikus arról szólt, hogy a tárlat bemutatott anyaga bár bravúros, szerinte vannak hiányosságai: az utolsó terem kitekintés a kilencvenes évekre, úgy véli, itt szélesebb merítést lehetett volna tenni. Egy érdekes ellentétre is felhívta a figyelmet: noha a kiállítás címe az, hogy Kortársunk, Csehov, jelenleg egyetlen budapesti színház sem játssza a darabjait.
