Ma ötvenhét esztendeje alapították meg az Amerikai Egyesült Államokban a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalt, amelyet NASA-ként ismert meg az emberiség. A néhai Eisenhower elnök rendelete alapján létrehozott intézmény jelenleg a világ legnagyobb űrkutatási szervezete.
A második világháború végéhez közeledve az amerikai vezetés egyre inkább érdeklődött a rakétatechnológiák iránt, majd Eisenhower 1957 júliusában jelentette be, hogy mesterséges holdat készülnek Föld körüli pályára állítani. Az Amerikai Egyesült Államok októberben kapta az első nagy pofont az űrkutatás területén, amikor a Szovjetunió sikeresen felbocsátotta az első műholdat, a Szputnyik–1-et, ami jelentősen meggyorsította a NASA létrehozását. Amerika 1958 januárjában tudott csak választ adni a szovjeteknek, amikor pályára állították ők is a saját műholdjukat, az Explorer–1-et.
A NASA egyre növekvő számú alkalmazottja hatalmas nyomás alatt kezdte meg munkáját a szervezet minden szintjén, mivel hamar világossá vált, hogy mindkét szuperhatalom célja az emberes űrutazás, amelynek technológiájáról, kockázatairól akkoriban még mindkét oldal szakemberei csak igen keveset tudtak. A szovjetek aztán ebben is felülkerekedtek, amikor 1961. április 12-én a Vosztok–1 Jurij Gagarinnal a fedélzetén egy kört tett meg az űrben bolygónk körül. Őt hamarosan követte egy úgynevezett ballisztikus ugrással az amerikai Alan Shepard, de az Egyesült Államok akkor behozhatatlannak tűnő hátrányba került. A ballisztikus ugrás ugyan kivezeti az űrhajót és utasát a világűrbe, de a jármű nem kerüli meg a Földet, hanem parabolapályán visszatér oda.
Az akkori amerikai lemaradást jól példázza, hogy amikor a Vosztok űrhajókkal már sorozatban jutottak fel szovjet pilóták az űrbe, Shepard útja után a NASA még mindig állatkísérleteket folytatott, a Shepardot követő második asztronauta egy csimpánz volt. Az amerikaiak Mercury-programja aztán fordított a kockán, sorra jutottak fel a világűrbe pilótáik. A NASA szerepét Kennedy elnök erősítette meg véglegesen, amikor a Gagarin útját követő sokk után, sokakat meglepő bejelentésében megígérte Amerikának, hogy még a hatvanas években amerikai emberek lépnek a Holdra, és biztonságban vissza is térnek onnan. Kennedy 1963-as meggyilkolása csak erősítette a hidegháború erőfeszítéseit, és a Mercuryt követő Gemini-programban az amerikai szakemberek kifejlesztették, az űrhajósok pedig begyakorolták a Hold meghódításához feltétlenül szükséges manővereket, a súlytalanságban és teljes vákuumban elvégzett dokkolásokat, űrsétákat. A Geminit követő Apollo-program még inkább elmélyítette az űrversenyt, az amerikaiak pedig kockáztattak, és 1968 karácsonyán az Apollo–8 már három űrhajóssal a fedélzetén megkerülte a Holdat. A finomhangolások után a diadal 1969. július 21-én jött el a NASA számára, amikor Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszállt égi kísérőnkön, és élő televíziós adásban köszöntötték az emberiséget. Az ezt követő hat sikeres holdutazás egyre kevésbé érdekelte az amerikaiakat, miután a Szovjetunió már bizonyosan elveszítette ezt a versenyt.
A NASA később egy évekig működő, sok tapasztalatot hozó űrbázist is épített, de az újabb sikeres korszakot az űrsiklók elindítása jelentette, a több mint húsz évig tartó program alatt érte el a szervezet a legkomolyabb tudományos eredményeit a kutatóberendezések világűrbe telepítésével. Az amerikaiaknak jelenleg nincs ember szállítására alkalmas űrhajójuk, a Nemzetközi Űrállomásra orosz járművekkel jutnak el, ugyanakkor már túl van a tesztrepülésén az Orion nevű hajójuk, amellyel terveik szerint visszatérnének a Holdra, illetve azzal utaznának később a Marsra.
