Kovásznai György festőművész, animációs filmrendező életművéből látható válogatás vasárnapig az Ybl Budai Kreatív Házban. Az Avantgárd animáció és festészet című kiállítás a festményeiből, rajzaiból és filmjeiből a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig kínál betekintést a korszakot egyedi hangon dokumentáló műfaji szintézisbe.
Harmincöt éve hunyt el a 20. századi magyar művészet egyik kiemelkedő alakja, Kovásznai György. Az 1934-ben Budapesten született alkotó a nyolcvanas évek neoexpresszionizmusát a hetvenes években már megelőlegezte, különleges kísérleti animációs filmek rendezője, emellett író és költő is volt. A Pannónia Stúdióban dolgozott 1959-től, ahol kezdetben mint forgatókönyvíró és rajzoló kapott lehetőséget. Első filmes sikereit a hatvanas években aratta, öt kollázsfilmjében együtt dolgozott Korniss Dezsővel.
Életműve az akkori időszakot jellemző betiltások és elhallgatások miatt háttérbe szorult. Napjainkban azonban egyre nagyobb népszerűségnek örvend, köszönhetően annak, hogy az elmúlt években megtörtént az életmű feldolgozása. A magyar vizuális művészet történetében egyedülálló munkásságát először 2010-ben a Magyar Nemzeti Galériában láthatta a nagyközönség, 2011-ben pedig a Szépművészeti Múzeumban a világhírű dél-afrikai művész, William Kentridge videoinstallációjával együtt mutatták be animációs rövidfilmjeit.
Most az Ybl Budai Kreatív Házban – az egykori Várkert Kioszkban – emlékkiállításon a filmjeihez kapcsolódó munkáiból láthatunk válogatást vasárnapig. A művész egész életében különféle megoldásokkal kísérletezett annak érdekében, hogy Budapest különleges atmoszféráját megragadja: a festményfilmektől egészen az animációs dokumentumfilmekig terjed a skála.
„Budapest! Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek! Csupa test! Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló csuda-est!” Ezzel az Esti Kornélból vett Kosztolányi-idézettel kezdődik a budapesti kávéházi életet megörökítő Körúti esték című 1972-es film, amely egyben Kovásznai ars poeticája is. A korszak budapesti atmoszférájának rögzítésére saját dokumentarista stílust alakított ki, amely festett, rajzolt vagy fotómontázsból készített animációs filmjeire is jellemző – olvasható az egyik információs táblán.
Az alkotóról a kurátor, Iványi-Bitter Brigitta művészettörténész, a 2010-ben megjelent Kovásznai-monográfia szerzője a minapi megnyitón azt mondta: életműve nem izolált jelenség, s itt az ideje, hogy a hidegháborús Európa művészetének történetében elfoglalja az őt megillető helyet. Másik János zeneszerző a személyes emlékeit idézte fel, hiszen az 1980-ban bemutatott, Habfürdő című animációs játékfilm zenéjén együtt dolgoztak.
Mint az ezt követő tárlatvezetésen megtudhattuk, az írás, az irodalom, az animáció és a festészet szoros szimbiózisa jellemezte Kovásznai művészetét. A kiállítás több festménye, rajza egy-egy filmhez készült. A társadalom problémái ugyanúgy jelen vannak munkáiban, mint az egyéni és kollektív fájdalmak bemutatása. A kurátor hangsúlyozta: expresszív, impulzív és spontán alkotó volt. Akár egy folyamat bemutatása céljából, akár egy-egy megfigyelés rögzítésére vagy éppen egy irodalmi mű ihletésére készült a festmény, minden esetben önálló vizuális nyelvről, önmagukban is figyelemre méltó képekről van szó – tette hozzá a kurátor. Kovásznai sosem azonosult egyféle festészeti stílussal, minden esetben igyekezett megragadni egy konkrét szituáció atmoszféráját. A főváros elkötelezett és szenvedélyes átélője, megfigyelője volt, a hetvenes években készült képeinek közös jellemzője egyfajta szubjektivitás, dokumentáló szellemiség: ez pedig az „itt és most” helyzetek megragadásában rejlik.
A Kovásznai munkásságát bemutató válogatás két teremben – a földszinti térben és az alagsorban – kapott helyet. A földszint központi részén látható a Nagy sárga kompozíció című 1983-as olajfestménye, amely mellett megtalálható az ehhez készült 1978-as tanulmány, illetve az 1981 körül készült Nő és anya című kép: ez utóbbin expresszív módon, zöld-fekete színekkel ábrázolja alakjait a festő. Továbbhaladva láthatjuk azokat a rajzokat és festményeket, amelyeket papírra, vegyes technikával a Hamlet című filmhez készített. Technikáját sokszor a vastag festékhasználat jellemzi – mindez több képén is szembeötlő, de leginkább a sok színt használó, 1979 körüli Férfi és nő eklektikus enteriőrben című festményen tűnik fel.
Az alagsorban kapott helyet az 1955 körül papírra, vízfestékkel készült önarcképe, és az impozáns A Család (jelenet középen fehér kislánnyal) című képe. Itt további információkat találunk például olyan filmekről, mint a Hullámhosszok című 1971-es magyar festményfilm, amely a Magyar Rádió felvétele alapján készült, a már fentebb említett Körúti esték vagy a Riportré, amely a művész utolsó befejezett, riportok alapján készült filmje 1982-ből.
