Negyedévig „utaztunk” a Tátrától lefelé a Vág völgyében január derekától május végéig, templomokat és várromokat méricskélve, fotózva. Galgóc (Hlohovec) város alatt lelassul a folyó sodrása, kiszélesedik a medre, a Duna menti termékeny öntésterületen át kanyarog Komáromig. Azon a tájon kő kövön nem maradt a törökök hadjáratai nyomában. Elköszönünk hát segítő útikalauzunktól, Mednyánszky Alajos bárótól; ő is búcsút vett a barátaitól Gútánál (Kolárovo), akikkel 1825-ben együtt tutajoztak végig a szertelen Vágon.
Egy hosszút lépünk kelet felé, a mostani román határon túlra. A zsúfolt Nagyváradon szinte észrevétlenül átsuhanó Sebes-Körös, amint kiszabadul a kő és betongátak szorításából, csendesen végig- oson az Alföldön, hogy betorkolljon a Tiszába. Mintha röstellné magát: Váradtól délnyugat felé tekergőzve ő maga képezi az 1920-as országhatárt a magyar Körösszegapáti és a román Körösszeg (Cheresig) települések között.
Körösszeg jelenleg ezeregyszáz lakója közül mindössze húszan magyarok, ennyi maradt meg a száz évvel ezelőtt még felében magyar ajkú közösségből. A települést 1291-ben „Kerus Zeg” néven említi először írott forrás. Szent Katalin Asszony-falvának is nevezték a középkorban a falu egyházának védőszentje után. Körösszeg várát, kőanyag híján, téglából építették az asztalsima rónaságból kiemelkedő, szigetszerű dombháton a tatárjárás utáni években.
A helység birtokosa az ősmagyar Borsa nemzetség földesura volt. IV. Béla király könnyen kiadott építési engedélyt erődítmények készítésére az 1241-1242. évi katasztrófából okulva. Eredetileg egy kiterjedt, körfallal kerített, impozáns vár volt, a közepén hatalmas, öreg toronnyal.
A közel harminc méter magasságú, nagyjából kilencszer kilenc méter (hat régi öl) alapra emelt, szabálytalan ötszög alakú erődítmény helyben égetett, sötétvörös színű, lapos téglákból készült, úgynevezett forró mészhabarcsos kötéssel. Az eljárás módja az, hogy a kiégetett mészkőből morzsányira zúzott kődarába ágyazzák a téglákat, majd vízzel meglocsolják. Az így összeforrt téglaépítményt csákánnyal sem lehet szétbontani. Máig is ennek köszönheti a létét a kettő-négy méter vastag oldalfalakkal védett, öt emelet magas vártorony.
Ez a még tisztán román kori, világi épület egyedül áll az Alföldön, korának európai rokon emlékei között. A nyugati világban – francia, német, itáliai, angol, skóciai – területeken százszámra készültek védőművel megerősített lakótornyok (donjonok), a körülménytől függően kőből vagy téglából. Magyarországon a visegrádi fellegvár tövében épült a 13. században a hatszögletű, úgynevezett Salamon-torony, de a Délvidéken is találtunk négyemeletes, négyszögletes lakótornyot, Bács ugyancsak korabeli téglavárában. Mindkettő a Duna menti hadiút mentén található.
A keresztes háborúk korában európai minták alapján készültek hasonló donjonok a lovagok számára a mai Szíria, Izrael és Törökország területén. IV. Béla király apja, II. András 1217-ben „fegyveres körutazást” tett a Szentföldön, az ott járt magyar főrangúak, katonák eltanulhatták a hadi építkezéseket. Visszatérve a bihari végekre, 1289-ben a Borsa nembeli Lóránt erdélyi vajda fellázadt a királya, IV. (Kun) László ellen. Az uralkodó ostrom alá vette a vele dacoló főúr várát, de nem bírta elfoglalni.
A maga is szertelen hajlamú László a táborában megosztotta királyi sátrát a vérbő kun szeretőivel (akiket a korabeli krónika névről is ismer). Végül 1290. július 10-én Körösszeg vára alatt az ellene fellázadt kun vezérek felkoncolták.
Petőfi Sándor egyfajta „karriertörténet” kerekített az uralkodó pályafutásáról (Kun László krónikája, 1848. július), amelynek a vége így szól: „Egy tivornya a másikat érte, / Sátor alatt élt, mint a cigányok, / Vele régi korhely cimborái / S véle a kún és tatár leányok. / Hanem egyszer ilyen szókat hallott: / „Laci pajtás, meghalálozik kend!”/ S három ember úgy oldalba szúrta / Őfelségét, hogy még meg se’ nyekkent.”
Aztán 1316-ban Károly Róbert király elkobozta a Borsa nemzetségtől a várat. Ő maga és utódai gyakran tartózkodtak az ötemeletes, pincével ellátott, vizesárokkal körülvett vár lakótornyában. Zsigmond király 1396-ban a Csáky grófok őseinek adományozta, attól fogva a család öröksége volt, egészen a 20. századig. Az 1600-as évek óta lakatlan volt, az építmények milliónyi tégláját széthordták a környéken élők. Varjú Elemér a Magyar várak című, az 1930-as évek elején megjelent remekművében fényképet is közöl a toronyról, amelynek a legfelső emeletét ácsolt deszkatető fedte. Akkoriban magtárnak használták.
