A csángó kultúráról, a székely nyelvjárásról és a humor hagyományáról, valamint a kortárs székely irodalomról jelentetett meg tematikus számot az Irodalmi Magazin.
Rendhagyó lapszámmal jelentkezett az Irodalmi Magazin: a folyóirat történetében először jelent meg olyan tematikájú szám, amely folytatása egy előzőnek. A korábbi Székelyföldhöz – amely a középkortól a második világháborúig elemezte a térség irodalmát – kapcsolódva most Erdély 1945 utáni líráját és prózáját vizsgálják. Szó esik benne Csángóföld különleges kulturális életéről, a székely nyelvjárás és a humor irodalmi alkotásokban való megjelenéséről is. A szinte antológiaszerű kiadvány kaleidoszkópszerű képet ad Székelyföld irodalmi életének, legfontosabb íróinak és költőinek elmúlt hetven évéről, valamint a kortárs fiatal tehetségekről, és a székely–magyar irodalom határterületeiről is. A lapszám tehát abból a szempontból is izgalmas, hogy a megszokott íróportrék, irodalomtörténeti és kritikai elemzések mellett nagy számban közöl verseket és szépprózai alkotásokat kortárs szerzőktől. Mórocz Gábor, az egyik szerkesztő a köszöntőjében ezt azzal indokolja, hogy az anyaországi, de talán a határon túli magyar olvasóközönség jelentős része sem ismeri mélyrehatóan a mai székelység sajátos, egyszerre archaikus és modern, sőt, helyenként posztmodern jegyeket is hordozó írásművészetét.
A kiadvány első részében természetesen sok szó esik Tamási Áronról és Kányádi Sándorról. Mellettük helyet kaptak kevésbé közismert alkotók és műveik is. Olvashatunk részletet például Lőrincz György Pusztulás című regényéből, amely a „Sajgóföld” ötvenes évekbeli traumáit rögzíti, és megismerhetjük a Forrás-nemzedék kiemelkedő költőit is, például Király Lászlót és Farkas Árpádot. A lapszám egyik sarokpontja a Székelyföld című folyóirat létrehozójaként és főszerkesztőjeként ismert Ferenczes István Didergés című hosszúéneke, amely Elek Tibor elemzése szerint az Ómagyar Mária-siralom szavait a budapesti és a bukaresti szlenggel, valamint a legújabb kori kifejezésekkel keverő moldvai csángó szomorú monológja.
A lap hírt ad a jórészt székely gyökerű, évszázadok óta gyimesi és moldvai területeken élő, veszélyeztetett csángó nép sorsáról, irodalmáról és kultúrájáról, s beszámol a vallási néprajzkutatás legújabb eredményeiről is. A téma kapcsán Ablonczy Bálint és Korniss Péter készített mélyreható és izgalmas interjút a kétszeres Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutatóval és népzenegyűjtővel, Kallós Zoltánnal. A beszélgetésből megismerhetjük, hogy milyen volt az élet egykor Moldvában.
A magazin egyébként kicsit tovább is megy a székely irodalomnál: számba veszi annak interdiszciplináris és intermediális vonatkozásait is. Az utolsó, tematikus blokkban például helyet kaptak zenei, filmtörténeti, nyelvészeti és kulturális antropológiai megközelítések is: Kányádi Sándornak az Ábel megfilmesítéséről olvashatjuk gondolatait, Bertha Zoltán pedig a székely humor és nevetéskultúra hagyományait vizsgálja izgalmas tanulmányában.
A szám egyik legnagyobb erénye, hogy általa nemcsak a székely irodalmi tradíciókkal, de a kortárs tendenciákkal is megismerkedhetünk, s olyan tehetségek lírai és prózai műveit olvashatjuk, mint Iancu Laura és André Ferenc.
A jól szerkesztett, tartalmas kiadvány Kányádi Sándor Játszva magyarul című gyönyörű versével zárul: „aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet”.
