A régi Magyarország föld- és vízrajzának egyik legérdekesebb – és talán a legszebb – tájrésze a Magas-Tátra déli lábánál található vízválasztó terület.
Az északon kétezer-hatszáz méter fölé magasodó sziklakolosszusok tavasszal elolvadó hava, a meredek völgyek tövében fakadó források és a gyakori esők vize táplálja a Poprádot. A „hűtlennek” is nevezett folyó – az ugyancsak Poprádnak nevezett városon át – észak felé fordul, maga mögött hagy jó tucatnyi egyházas falvat és kisvárost a Szepességben, majd átlép a lengyel határon és végül a Visztula vízével együtt érkezik a Balti-tengerbe.
A méltatlanul „alacsonynak” nevezett – kétezer métert karcoló – Alacsony-Tátra északkeleti lábánál szintén bőven fakadó vizek egyesüléséből hízik a Hernád előbb sebes patakká, majd rakoncátlan folyóvá. Igló város előtt áttör a Létánhegy szurdokvölgyén, áthalad Kassán, meghízott vize Miskolc alatt ömlik a Tiszába.
Szinte egyazon helyről indulnak gyors folyású patakok az Alacsony-Tátra északnyugati völgyébe. Néhány kisebb folyócska is leszalad a Liptói-havasokból, belőlük adódik össze az eleinte Fehérnek nevezett Vág, majd harminc kilométerrel alább a Fekete-ággal egyesülő Vág folyó. És háromszázhetvenöt kilométer folyami utat tesz meg Liptó, Turóc, Trencsén, Nyitra és Komárom megyéken át a mai Szlovákiában a Vág (Váh) folyó, amíg Komáromnál beömlik a Dunába.
A mi Tiszánk Újvidék (Novi Sad) alatt egyesül a Dunával, egykor ilyen szép kerek egységet alkotott a természet Magyarországnak.
Poprádtól félórai gyaloglással – öt perc autózással – érkezünk Gánócra (Gánovce). Sorban az első település a Hernád mentén Szepes vármegyében. Korban is első: a helység területén Neander-völgyi ember nyomára, a halstatti és a kelta kultúra emlékeire bukkantak régészek. Jelenleg ezerkétszáz lakója van a hatszázötven méter tengerszint felett fekvő falunak. Gyógyvizű forrásának már 1549-ben híre volt a környéken; 1852-ben Korponay Ágoston építette új, akkoriban korszerű fürdőteleppé.
Gánóc első említése 1236-ban történik IV. Béla király adománylevelében, az akkori társközség Filefalvával együtt. „Villa Ganauc” néven jelentkezik újra 1317-ben, földesura abban az időben mint „Gána fia Bazilius” szerepel írásban. A tatárjárást követően német ajkú bevándorlók érkeztek az általuk Gansdorfnak (Libafalvának) átnevezett helységbe. Ők alapították papjukkal a parókiát, Szent Mihály főangyal tiszteletére nevezték el a plébániatemplomot, amely az akkori „típusterv” szerint téglányforma hajóból, négyszögletes szentélyből és a mellette levő sekrestyéből áll. A szerény magasságú nyugati harangtorony azóta szolgálja Gánóc egyházát. 1473-ban Ganfalu, 1521-ben a szláv Ganovec formában jelentkezett a helység okiratban. Szászországi bevándorlói a tizenhetedik századra asszimilálódtak, de még ma is két tizenötödik századi, faragott csúcsíves oltár őrzi emléküket. Átalakításon esett át 1914-ben a templom, amikor lappangó falfestmények is előbújtak a mészrétegek alól. Újabb falkutatás nyomán 1957-ben kerültek napvilágra középkori freskók: Szent Katalin és Szent Borbála vértanúsága, jelenetek Jézus Krisztus életéből.
A Poprádtól nyugatra, a nyolcszázkilencven méter tengerszint feletti vízválasztónál is magasabban fekszik Batizfalva (Batizovce, Botzdorf). Ez a történelmi Szepes vármegye legnyugatibb települése. A falut 1246-ban említi először okirat: földjét IV. Béla király adományozta Botyz comesnek – ami ispánt jelent – a Chetene (Csetenye) nevű erdőrésszel. Az irtás már 1279 előtt befejeződhetett, mert az évben már szász telepesek laktak a helységben. Később a Máriássy család birtokává lett a község; a lakói földműveléssel, szénégetéssel, fenyőolaj- és terpentinkészítéssel, bányászással, lenvászonszövéssel, fazekassággal, halászattal foglalkoztak.
Batizfalva fölött, a Magas-Tátra déli lejtőjén 1314-ben Szent Benedek-rendi kolostort alapított Eberlaus szepesszombati bíró. „A Stóla nevű helységben épített rendház még a középkorban teljesen elenyészett” – írja Divald Kornél Szepes vármegye monográfiájában (1905). A helység régi német neve, Stollen, kőbányászatra emlékeztet. Ma már hűlt helye sem látható. Batizfalva román kori plébániája térben ugyancsak a legszélső a Szepességben.
A Mindenszentek titulusú templom a tizenharmadik század második harmadában épült. Déli oldalán most is megvan a félkör keretezésű, levéldíszes faloszlop fejezetű bejárat. A díszkapu a Káposztafalván látott párjával egy időben, egyazon mester kezével készülhetett. Különös rajzolatú, archaikus passiójelenet látható magasan a déli falon, képregényszerűen sorakoztatva egymás fölé a Kálvária stációit. Még a román stíluskorból maradt meg (képünkön).
A templom egyetlen hajója részben barokkizált csúcsíves kőépület, amelyhez keleten egyenes záródású, magas szentély csatlakozik. Ez utóbbit bordás keresztboltozat fedi, hornyolt élű kőhasábokból faragva-illesztve. Nyugati tornyát a tizennyolcadik században készült hagymasisak tetézi, bronz harangja az 1400-as évek óta szolgál.
A szentély mögötti sírkápolnában Máriássy János gróf barna márványból faragott, családi címeres emléktáblája látható. Felirata szerint 1696-ban készült. A Szepesség nagy részét betelepítő nemzetség utódai egészen a huszadik századig katonák, közéleti személyiségek voltak.
