Tudjuk, mi az az öregezés? Egy megnyerő külsejű fiatal rászáll egy magányos jómódú idős emberre, kedveskedik neki, pumpolgatja, de a végső cél az ingatlana megszerzése. Tasnádi István Apa szeme fénye – Gold Digger című drámájából, amelyet tavaly mutatott be a Vígszínház, már ismerhetjük Árpi bácsi esetét Hajnalkával, de most más színészekkel, Az örökség címmel tarol a mozikban az alternatív színházi hagyományokra alapozó új magyar film.
Tasnádi István, aki film forgatókönyvírója és rendezője, a személyes környezetében hallott öregezős történeteket, és ezekből született az előadás és a film. Árpi bácsi (Mucsi Zoltán) egyedül él, sértődött magányban, a fiai (Molnár Áron és Lengyel Tamás) nemigen nyitják rá az ajtót, ám amikor egy napon – hiába a bőséges nyugdíj és a megtakarítás – kikapcsolják a villanyt a lakásban, az idős ember kénytelen őket felhívni.
A fiúk számára az apjuk lakásán derül ki, hogy bizony Árpi bácsi bankszámláján egy kanyi sincsen. De más meglepetés is éri őket, amikor megjelenik a húszéves Hajnalka (Staub Viktória), aki olyan divatosan és csillogóan van felöltözve, mint egy karácsonyfa. Nagyon sok minden van rajta, csak semmi nem passzol semmihez. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy mit keres itt ez a lány? Miért jár az apjukhoz?
A fiúk veszélyben érzik az örökségüket, és szó szerint bármit megtennének azért, hogy a veszély elháruljon, de közben azzal is szembesülnek, hogy a lány – velük ellentétben - törődik az apjukkal, az apjuk meg elhiszi, hogy Hajnalkára számíthat.
Az a kérdés többek közt, hogy biztosan jót teszünk-e egy emberrel, ha elvesszük az álmait, illúzióit, és nem adunk helyette semmit. Tényleg az örökségért, a vagyonért kell kaparni tűzön-vízen át? Az álmok, az apró örömök, a kapcsolatok meg nem érnek semmit? Az sem ér semmit, hogy Árpi bácsi mitől boldog? Hogy egy végigveszekedett házasság után - a feleséget, aki történetünk idején már nem él, Udvaros Dorottya alakítja - végre megtanul szeretni, és kimutatni az érzéseit?
Borzalmas, de egy öregezős csaló kell(ene), hogy mindezeken elgondolkodtassa Kristófot és Attilát.És ez nem minden.
A veszedelem árnyékában végre olyasmikről beszélgetnek egymással Árpi bácsiék, amikről eddig hallgattak, mert annyira fájdalmas, és olyan gusztustalan téma, és a gyerekek még olyan kicsik voltak, amikor a kibeszéletlen bajok elkezdődtek Árpi bácsi és a fiúk anyja között. De a gyors a megbékélés, a kiengesztelődés még egyáltalán nem jelenti a filmben a történet végét.
Nem hibátlan a film, például Staub Viktóriától nem hangzik igazán hitelesnek a suksükölés, aminek az egyik oka az lehet, hogy ma már a végtelenül falusi lányok sem nagyon suksükölnek, inkább a sajátos artikuláció, és/vagy a tipikus tájnyelvi hangok, jellegzetes falusi kifejezések jellemzik ezt a típust. Staub Viktória korábban A játszma című filmben fantasztikus vidéki lány volt, és akkor is olyan, aki nem az, akinek látszik, de hát nem egyféle vidéki lány van. Olyan vidéki ember is van, aki semmiféle tájnyelvet nem beszél több liter bor után sem, és olyan is, aki, ha iszik vagy idegállapotba kerül, átvált őzésre, kakuminális t-kre, nyílt ekre, gemminátákat rövidít, és így tovább.
Ha régi filmeket nézünk, a pesti színésznők azokban sem perfektül beszélték a nyelvjárásokat, inkább valamiféle mesterkélt színpadi tájszólást alkalmaztak, de úgy látszik, még ennek is van változó divatja, és sajnálatosan egynémely vidéki dumaszínházas, sőt egy-két fiatal színész is elég magasra tette a lécet az utóbbi időben.
Az is szembeötlő, hogy a mulatós inkább benne van a filmbeli pesti ficsúr, (Lengyel Tamás) vérében, aki A mi kis falunk című sorozatban csúcsra járatta a lakodalmason felnőtt falusi férfi karakterét. Mondhatjuk, hogy ez részletkérdés, de azt is, hogy ezek a részletek eléggé fontosak a figura hitele szempontjából.
Viszont Staub Viktória alakítása mégis nagyszerű a maga kétarcúságában, egyszerre ártatlan vidéki lány, áldozat, és vamp, veszedelmes nő, aki fantasztikusan uralja a helyzeteket a három férfi között, tartja a frontot, amíg csak Kristóf meg nem kínálja néhány pohár alsópolcos egri bikavérrel.
Nagyon erős jeleneteket látunk, nincs olyan néző, akinek a szívébe bele ne markolnának ezek a mondatok és ezek a helyzetek. Senki nem fog úgy kimenni a nézőtérről, ahogy bejött, hanem mindenképpen jobb állapotban, valami súlyos terhet maga mögött hagyva.
Több interjúban elmondták az alkotók, hogy nyolc év munkája van ebben a filmben, amelyet végül állami támogatás nélkül forgattak ez év januárjában. A jeleneteket improvizációkból alkották meg, ezért annyira erősek, ezért hatnak annyira személyesen, és a textúrájuk, illetve a jelenetek illeszkedése ezért más, mint egyéb filmekben.
A film egyik leghatásosabb jelenetében olyan verekedést láthatunk, amely egyáltalán nem hasonlít a megkoreografált hollywoodi csihipuhikra. Minden képzeletet felülmúló látvány tanúi lehetünk, ijesztően realisztikus is, abszurd is. Mátray László és Mucsi Zoltán kettőse mindent visz, de a többiek is beleadtak mindent.
Mi magyarok sokszor hivatkozunk arra, hogy ami ellenünk van, az sokkal erősebb nálunk, és ezért nem jutunk semmire, de a film azt mutatja meg, hogy ahol az emberi kapcsolatok elevenek, törődünk egymással, megbeszéljük a problémáinkat, ott az a sokkal erősebb titokzatos ellenség nem találhat fogást.
Különösen a befejezés ismeretében azt mondhatjuk, hogy ebből a történetből nagyon messzi utakra kell indulnunk saját magunkban, megvizsgálni, hogy jól szeretjük-e magunkat és egymást. Milyen jövőt, milyen idős kort szánunk magunknak és a szeretteinknek, hogy legyen kedvünk élni, és egymással ünnepi asztalhoz ülni.
Az örökség
Magyar filmdráma – 89’
Rendezte: Tasnádi István
8/10
