Hírességgel találkozni ritka és fényes alkalom az ember életében. Még akkor is, ha az a messze földön ismert és csodált lény, akivel összehozza az élet, nem más, mint egy ló. Nekem szerencsém volt találkozni a múlt század ló hírességével, Imperiállal. Tízéves lehettem, amikor az apám, miután kihúzott a tatai lovasiskola istállójából, ahol éppen kedves, Mazsola nevű lovamat csutakoltam, titokzatos arccal azt mondta nekem, most elmegyünk Imperiálhoz.
Sok mindent tudtam már akkor erről a híres versenylóról, amelynek a neve Fenségest, Nagyszerűt jelentett. Olvastam róla, talán még a tévé is közvetített akkoriban lóversenyeket, ott is láthattam. Csak éppen azt nem tudtam, hogy a közelben, a Tata melletti Dióspusztán él. Pár évvel korábban fejezte be galopp-pályafutását, mielőtt a kerteskői telivér ménesben fedezőménként elkezdett volna tevékenykedni, rövid ideig a szintén a Bábolnához tartozó Dióspusztán vendégeskedett.
Találkozásunk úgy zajlott, ahogy egy kisfiú és egy nagy ló ismerkedésének első pillanatai voltak mindig is. A hatalmas állat barátságosan bólogatott a lóállás ablakán kihajolva, tán még prüszkölt is, a fényes, világosbarna – lószakmai színmegjelöléssel sárga – csődör homlokán hosszúkás, fehér folt futott le. Később, amikor kivezették a gyakorlópályára, látszott, hogy mind a négy patája fölött szinte szabályos zokniként ott voltak a szintén hófehér foltok.
Gondozója barátságosan megpaskolta a hatalmas ló nyakát, intett, ne félj, gyere közelebb, megsimogathatod. Aztán, amikor a bársonyos orrán végighúztam a tenyerem, Imperial prüszkölt egyet. A szeme rám villant, mintha nevetett volna. Rövid látogatásom azzal ért véget, hogy az apám közölte, láthatod még máskor is Imperiált, nemsokára Kerteskőre költözik. Gyakran utaztunk akkoriban Bakonybélbe, a falu előtti Som-hegy alatt kanyargott az odavezető hegyi út. Onnan kitűnően be lehetett látni az ottani ménes legelőjére. Mindig sok-sok szép állat járkált a hatalmas, zöld, fákkal körülvett réten. A kerteskői ménes is Bábolnához tartozott.
Nagy hatással volt rám találkozásom Imperiállal. Nem nyugodtam addig, amíg a három éven át tartó versenypályafutásának minden viadalát megnyerő telivérről nem tudtam meg mindent, amihez akkoriban hozzá lehetett férni.
Megismerhettem felmenői történetét, leginkább lovasiskolai oktatómtól, az egykori huszártiszt Bandi bácsitól. Imperiál nagyapjánál, Intermezzonál kezdte a történetet. A második világháború után szétvert országban találták meg. Igába fogva hordta a szenet, ám ez nem törte meg szervezetét. 1946-ban már versenyzett, igaz, nem sokáig, apaménként folytatta. Egy Minci nevű kancával párosították, ebből a kapcsolatból született meg az Imi nevű fiuk. Hiába ért el már az 1950-es évek második felében jelentős versenysikereket, baleset érte, megsérült, és pályáját apjához hasonlóan fedezőménként folytatta. Számtalan utódot nemzett, mind jó kiállású, tehetséges ló volt. Egy Olaszországból beszerzett kanca, Hurry, miután Imivel párosították, 1960-ban világra hozta Imperiált. A telivér méncsikó nem volt éppen lógyerek ideál, nehezen tudott felállni, erőtlen, gyenge, sokat betegeskedő csikó volt. Miután azonban megerősödött, anyjával együtt trenírozni kezdték. Imperiál korán megmutatta remek képességeit, mindenki mást megelőzően tudott például gyorsulni. Kétéves korára igazi versenylóvá vált.
Fedezőméni teljesítménye is lenyűgöző: háromszázötven utóda született. Közülük többen szép sikereket értek el, ám meg sem közelítették apjuk eredményeit. Szinte lómatuzsálemnek is nevezhetnénk, huszonkilenc éves korában pusztult el. A szívét Kerteskőn temették el, csontváza Bábolnán található.
A hetvenes években, amikor aztán felnővén Bakonybélbe motoroztam, mindig megálltam a Kerteskő fölötti úton. Egy hatalmas, sárga, fehér homlokú ló ilyenkor mintha nagyokat prüszkölt volna. Intettem neki, és azt gondoltam, eljön még az az idő, amikor újra megsimogatom Imperiál bársonyos orrát.
Hát, még nem jött el.
