Az Európai Unió nem tudott megállapodni az orosz személyi szankciók féléves meghosszabbításáról, ezért szeptember 22-ig kitolta a határidőt. A vitát ezúttal nem Magyarország, hanem Szlovákia és Franciaország élezte ki. Budapest hallgatása már önmagában változás, de a külpolitikai fordulat valódi próbája csak most következik.
Egy hónappal ezelőtt még azt kérdeztük, hogy hova tűnt Orbán Anita és valójában ki irányítja a magyar külpolitikát? Most megérkezett az első ügy, amelyben a kérdésre már nem sajtómegjelenésekből, diplomáciai kézfogásokból vagy szervezeti átalakításokból kell következtetni.
Hanem egyetlen szavazatból.
Az Európai Uniónak szeptember 15-ig kellett volna hat hónappal meghosszabbítania az Ukrajna területi épségét veszélyeztető személyekkel és szervezetekkel szembeni szankciókat. A huszonhét tagállam azonban nem jutott egyezségre. Az uniós nagykövetek ezért mindössze hét nappal, szeptember 22-én éjfélig hosszabbították meg a jelenlegi rendszert.
A döntést tehát nem ma hozzák meg és szeptember 15-én nem tartanak ebben a tárgyban uniós külügyminiszteri tanácsülést. A politikai alku a tagállami nagykövetekből álló COREPER-ben zajlik. Ez fontos pontosítás, mert az ügy jelentőségét nem csökkenti, csak a diplomáciai valóságot teszi láthatóvá. Európa most egy hét haladékot vásárolt magának.
Orbán Anita igazságpillanata nem maradt el, csak szeptember 22-re tolódott.
Mit kell valójában meghosszabbítani?
A szóban forgó intézkedések nem azonosak az Oroszország egész gazdasági ágazatait érintő korlátozásokkal. Személyekre és szervezetekre vonatkozó, célzott szankciókról van szó, uniós beutazási tilalomról, vagyonbefagyasztásról, valamint arról, hogy a listán szereplők számára uniós szereplők nem biztosíthatnak pénzt vagy más gazdasági erőforrást.
A listát 2014-ben, a Krím jogellenes orosz annektálása után hozták létre, majd a 2022-es teljes körű inváziót követően jelentősen kibővítették. Márciusban még mintegy 2600 személyre és szervezetre vonatkoztak az intézkedések, azóta további szereplők kerültek fel, így a mostani tudósítások már közel háromezer érintettről szólnak. A Tanács márciusi határozata szeptember 15-ig hosszabbította meg a rendszert.
A féléves megújításhoz egyhangú döntés szükséges. Ez azt jelenti, hogy egyetlen tagállam is feltarthatja a teljes listát, még akkor is, ha kifogása valójában csak egy vagy két személyre vonatkozik.
Most éppen ez történt.
Ezúttal nem Budapest tett keresztbe
A nyilvánosságra került információk szerint Szlovákia Aliser Uszmanov orosz–üzbég milliárdos és Mihail Fridman üzletember levételét követeli a listáról. Franciaország Uszmanov ügyében csatlakozott a szlovák kéréshez, saját nemzetbiztonsági érdekeire és nemzetközi partnerek megkeresésére hivatkozva.
Mivel nem született egyhangú megállapodás, az ír uniós elnökség közlése szerint a tagállamok hét nappal meghosszabbították a fennálló intézkedéseket. A Reuters beszámolója Franciaországot és Szlovákiát nevezi meg az elhúzódó vita kerékkötőinek.
Magyarországot nem.
Ebből automatikusan még nem következik, hogy Budapest már feltétel nélkül támogatja a teljes lista újabb hat hónapra szóló meghosszabbítását. A magyar kormány és a Külügyminisztérium nyilvános felületein szeptember 15-én reggelig nem jelent meg részletes állásfoglalás arról, támogatnak-e személyi változtatásokat, illetve milyen mandátummal vesznek részt a tárgyalásokon.
Az viszont tény, hogy Magyarország hozzájárult a hétnapos technikai hosszabbításhoz, hiszen az is egyhangú döntést igényelt. Az is figyelemre méltó, hogy a tárgyalásokat ismerő források nem Budapestet azonosították a féléves megújítás akadályaként.
Ez halk, de fontos különbség a korábbi gyakorlathoz képest.
A csend most fegyelem vagy döntéskerülés?
Az Orbán Anitáról szóló korábbi elemzésünk arra jutott, hogy a karakteres kinyilatkoztatások eltűnése önmagában kedvező fejlemény, de a helyére iránytűnek kell kerülnie. A mostani ügy ennek első kézzelfogható vizsgálata.
A régi magyar külpolitikai módszer a vétófenyegetést gyakran előre belpolitikai látványossággá változtatta. Budapest nemcsak tárgyalt, hanem rendszeresen közölte is, hogy egyedül kész megállítani „Brüsszelt”. A tiltakozás így egyszerre szolgált tárgyalási eszközként és hazai politikai termékként. Sokszor nehéz volt eldönteni, a magyar nemzeti érdek érvényesítése vagy a konfliktus fenntartása a fontosabb cél.
Az új külpolitika előtt nem az a feladat, hogy minden uniós javaslatra automatikusan igent mondjon. Magyarországnak joga és kötelessége megvizsgálni, kellően megalapozott-e egy személy szankcionálása, kiállja-e a döntés az uniós bíróság kontrollját és szolgálja-e az intézkedés az eredeti politikai célt.
A különbség a módszerben rejlik.
A vétó lehet legitim végső eszköz. Nem lehet azonban állandó politikai identitás. Egy kiszámítható tagállam előbb szakmai kifogást fogalmaz meg, szövetségeseket keres, elkülöníti az adott ügyet a hozzá nem kapcsolódó követelésektől és nyilvánosan vállalja döntésének jogi és politikai indokait.
Szeptember 22-én ezért nemcsak azt kell figyelni, hogyan szavaz Magyarország. Azt is, hogy valakit kér-e levenni a listáról, milyen bizonyítékokra hivatkozik, kivel egyeztet és megmagyarázza-e álláspontját a magyar nyilvánosságnak.
Moszkva már kapott egy erős magyar üzenetet
A szankciós vita nem légüres térben érkezett. Orbán Anita szeptember 8-án bejelentette, hogy Magyarország tíz orosz diplomatát utasít ki, mert tevékenységüket a diplomáciai joggal összeegyeztethetetlennek ítélte (az erről írt cikkünk itt olvasható). Az intézkedés az új kormány eddigi egyik legerősebb Moszkvának küldött jelzése volt és azt is tudjuk, hogy Oroszország válaszlépést helyezett kilátásba.
Ez már nehezen illeszthető abba a képbe, amely szerint az új magyar külpolitika az Oroszországgal kialakított korábbi viszony változatlan folytatása lenne. De egy diplomáciai kiutasítás még nem teljes stratégia. A kemény gesztust most egy olyan döntés követi, amelyben egyszerre kell megőrizni az európai egységet, a jogi megalapozottságot és Magyarország önálló mérlegelési képességét.
Éppen itt válik el egymástól az irányváltás és a puszta szerepcsere.
Ki beszél majd Magyarország nevében?
Az új külpolitikai stratégia kidolgozása csak augusztus végén kezdődött meg a nagykövetek bevonásával. Ez önmagában cáfolja azt a korábbi várakozást, hogy augusztusra már kész, nyilvánosan megismerhető dokumentum áll majd rendelkezésre. A Külügyminisztérium tájékoztatása szerint most alakítják ki azt a keretet, amely Magyarország céljait a megváltozott geopolitikai környezethez igazítja.
Addig minden konkrét döntés maga is stratégiaalkotás.
A szeptember 22-i szavazat ezért túlmutat Uszmanov és Fridman személyén. Megmutathatja, hogy Orbán Anita valóban irányítja-e a szakmai előkészítést, vagy a végső álláspont továbbra is kizárólag a miniszterelnöki központban születik. Kiderülhet, hogy Budapest képes-e csendben tárgyalni, majd világosan beszámolni, vagy a csend ismét elfedi a döntési felelősséget.
Egyelőre annyit lehet felelősen kimondani, hogy Magyarország most nem állt a közös döntés útjába és nem csatlakozott nyilvánosan a személyek levételét követelő országokhoz. Ez még nem külpolitikai bizonyítvány, de fontos első bejegyzés benne.
Orbán Anita hét nap haladékot kapott. Európa arra vár, megszületik-e az egység. A magyar olvasónak azonban mást is érdemes figyelnie, amikor eljön a döntés pillanata, végre megtudjuk-e, mit tett Magyarország, miért tette és ki vállalja érte a felelősséget.
Mert az új külpolitika nem attól lesz új, hogy ritkábban emeli fel a hangját. Hanem attól, hogy amikor megszólal, pontosan lehet tudni, milyen nemzeti érdek, milyen szakmai érv és milyen politikai felelősség áll mögötte.
