A Magyar Hírlap része volt annak a médiarendszernek, amelyek állami hirdetésekből részesültek. Ha a közpénzt nem piaci teljesítmény szerint osztották, az rossz rendszer volt. Pont. De ebből még nem következik, hogy egy újságnak nincs joga megváltozni. És főként nem következik, hogy a rendszerváltás után más szereplők dönthetik el, ki lehet hiteles újságíró Magyarországon.
Van egy mondat, amelyet a magyar sajtó történetének egyik legdrámaibb pillanatában mondtak ki.
„Ne hallgassunk!”
Dull Szabolcs ezzel búcsúzott 2020 nyarán az Index szerkesztőségétől, miután eltávolították a főszerkesztői posztról. A mondat később a Telex születéstörténetének egyik erkölcsi alapköve lett. Maga a Telex írta le évekkel később, hogy ennek szellemében jött létre az új szerkesztőség.
Jó mondat volt.
Sőt! Ma talán még fontosabb, mint akkor.
Csakhogy van vele egy apró probléma.
Ha komolyan gondoljuk, akkor mindenkire vonatkozik.
Arra is, akivel egyetértünk.
Arra is, akitől irtózunk.
A győztesre és a vesztesre.
A Telexre és a Magyar Hírlapra.
Két nappal ezelőtt a Telex hosszú elemzést közölt arról, hogyan jutott 2020 és 2024 között állami hirdetési pénz három, a Fideszhez kötődő laphoz. A Pesti Srácokhoz, a Demokratához és a Magyar Hírlaphoz. A cikk alapjául az Átlátszó által hosszú pereskedés után megszerzett miniszterelnökségi reklámadatok szolgáltak. Az időzítés napja tehát nem rejtély, az Átlátszó augusztus 24-én hozta nyilvánosságra az iratanyagot és több szerkesztőség ugyanazon a napon kezdte feldolgozni.
Ezt azért fontos az elején leszögezni, mert könnyű volna megsértődni.
Könnyű volna azt kérdezni, hogy miért éppen most?
Könnyű volna politikai szándékot tulajdonítani a cikknek.
Mi azonban nem ezt tesszük.
A Magyar Hírlapnak nincs szüksége arra, hogy a múltját megszépítse.
Igen. Ez is a mi történetünk
A Telex által közölt dokumentumok szerint 2020 és 2024 márciusa között a Miniszterelnöki Kabinetiroda bruttó 2,43 milliárd forint értékben vásárolt hirdetési felületet a Magyar Hírlap nyomtatott és online kiadásában. A cikk számításai szerint a kabinetirodai kampányok a vizsgált időszak jelentős részében a lap kiadója és hirdetésszervező cége bevételének igen jelentős hányadát adták.
Ez súlyos adat.
És nem az a dolgunk, hogy körbe vagy megmagyarázzuk.
Ha egy állam közpénzből úgy vásárol médiamegjelenéseket, hogy az ár tartósan elszakad a tényleges közönségértéktől, az rossz rendszer.
Ha a politikai közelség fontosabb volt annál, hány embert ér el egy lap, az rossz rendszer.
Ha egy szerkesztőség gazdasági biztonsága túlságosan függött a mindenkori kormány jóindulatától, az veszélyes helyzet.
Akkor is, ha ebből a Magyar Hírlap profitált.
Pont.
Egy újság nem akkor lesz hitelesebb, amikor mindenáron megvédi saját múltját. Hanem akkor, amikor képes különbséget tenni aközött, ami megvédhető és ami nem.
De ugyanezt a pontosságot várjuk attól is, aki bennünket vizsgál.
A Telex például a Magyar Hírlap 2020 körüli nyomtatott példányszámára már nem auditált adatot, hanem iparági becslést használ. A két-háromszoros nyomtatott és mintegy tizenötszörös online „túlárazás” pedig a cikk által megkérdezett reklámpiaci szakemberek becslése, miközben maga a Telex is jelzi, hogy nem rendelkezik minden kampánynál a tényleges hirdetésmegjelenések számával.
Ez nem teszi érvénytelenné a következtetésüket.
De különbség van adat és becslés között.
A 2,43 milliárd forint dokumentált összeg.
A tizenötszörös túlárazás szakértői következtetés.
Ahol adat van, nevezzük adatnak. Ahol becslés, nevezzük becslésnek.
Talán éppen innen kezdődik az az újságírás, amelyet 2026 Magyarországa megérdemelne.
Nem mindenki ugyanaz, aki ugyanabban a rendszerben élt
Van azonban a Telex cikkének egy másik állítása, amellyel már vitázunk.
A Pesti Srácokat, a Demokratát és a Magyar Hírlapot egyetlen narratív kategóriába rendezi éspedig a „NER-média peremvidékére”.
A három médium bizonyosan ugyanannak az állami hirdetési rendszernek volt a kedvezményezettje.
Ez azonban még nem bizonyítja, hogy a szerkesztőségi kultúrájuk, az újságírói teljesítményük, a hangnemük és a politikai szélsőségességük is azonos lett volna.
Az azonos finanszírozási környezet nem tesz azonossá két szerkesztőséget.
Ahogyan két, olvasói támogatásokból és nemzetközi pályázatokból is működő portál sem válik ettől automatikusan ugyanazzá az újsággá.
A sajtót a végén mégiscsak abból kell megítélni, amit megír.
És abból is, amit nem ír meg.
A forrásaiból.
A javításaiból.
A kérdéseiből.
A hallgatásaiból.
A saját oldalával szemben alkalmazott mércéjéből.
Ezért nem kérjük, hogy bárki bemondásra higgye el nekünk, hogy a Magyar Hírlap más, mint öt évvel ezelőtt.
Ne higgyék el. Mérjék meg.
Mérjék meg a mai Magyar Hírlapot
Nézzék meg, mit írunk 2026-ban.
Amikor a Tisza-kormány a paksi energiaválságban eredményesen avatkozott be, ezt leírtuk.
Nem tettünk úgy, mintha a másik politikai oldal sikere szükségképpen Magyarország kudarca volna.
Azt írtuk, hogy a kormány gyors beavatkozása indokolható és eredményes döntésnek látszik. Bemutattuk a fenékküszöb építését, a blokkok visszakapcsolását és azt is, hogy a nemzetközi sajtó valóban figyelemmel kísérte a magyar válságkezelést.
Majd ugyanabban a cikkben feltettük a kellemetlen kérdést is: Vajon hol ér véget a válságtájékoztatás és hol kezdődik a politikai győzelmi közvetítés?
És amikor saját munkatársunkat egy meghívás után nem engedték be a paksi sajtóeseményre, azt is szóvá tettük. Nem azért, mert a Tisza vezeti a kormányt, hanem azért, mert egy kormány erejét szerintünk éppen az mutatja meg, hogyan bánik azokkal az újságírókkal, akik várhatóan nem tapsikolni érkeznek.
Másutt ennél is kényelmetlenebb mondatot írtunk le saját magunkról, saját szakmánkról:
„Mi, újságírók és szerkesztők sem állunk a jelenségen kívül.”
És azt is, hogy:
„A sajtó hitelessége nem abból fakad, hogy soha nem téved, hanem abból, hogy láthatóan javít, megmutatja a bizonytalanságot és a saját táborának is felteszi a kellemetlen kérdést.”
Ez nem két nappal ezelőtt jutott eszünkbe.
Nem a Telex cikkére találtuk ki.
Ez az a szerkesztőségi irány, amely felé a Magyar Hírlap elindult.
Lehet vitatkozni vele.
Lehet azt mondani, még nem jutottunk elég messze.
Lehet számonkérni rajtunk minden visszaesést.
Csak egy dolgot nem lehet komolyan állítani:
hogy egy 2026-os újság szükségképpen azonos azzal, ami 2021-ben volt.
Lehet-e egy újságnak második esélye?
Valójában ez a kérdés.
És furcsa módon éppen a Telex története ad rá nagyon világos választ.
A Telex azért született meg, mert újságírók egy csoportja azt mondta, hogy az intézmény, amelyben dolgoztunk, többé nem biztosítja azt a szerkesztőségi szabadságot, amelyben hiszünk.
Felálltak.
Újat kezdtek.
Megváltoztatták a tulajdonosi modellt.
Megváltoztatták a finanszírozást.
Új intézményt építettek.
És azt kérték az olvasóktól, hogy ne az Index múltja alapján ítéljék meg őket, hanem abból, amit ezután csinálnak.
Igazuk volt.
De akkor ezt a jogot nehéz volna másoktól megtagadni.
A Magyar Hírlap nem akar Telex lenni.
Nem akar 444 lenni.
Nem akarja levetni polgári-konzervatív értékrendjét azért, mert az országban kormányváltás történt.
Éppen ellenkezőleg.
Magyarországnak szüksége van egy erős, művelt, európai, polgári-konzervatív sajtóra.
Olyanra, amelynek nem kell hazudnia azért, hogy konzervatív maradjon.
Amely képes megvédeni a családot anélkül, hogy gyűlöletet gyártana.
Képes nemzeti érdekről beszélni anélkül, hogy minden kritikust hazaárulónak nevezne.
Képes elismerni a jobboldali kormány hibáját.
És képes elismerni egy baloldali, liberális vagy Tisza-kormány jó döntését.
Ez nem elvtelenség.
Ez az elvek komolyan vétele.
A tegnapi ellenzéki sajtóból nem lehet a mai hitelességi hivatal
Van azonban egy veszély, amelyről az új magyar nyilvánosságban beszélni kell.
Nem állítjuk, hogy az elmúlt tizenhat év médiarendszere öt hónap alatt egyszerűen megfordult.
Ehhez nincs elegendő bizonyíték.
De a reflex már ismerős lehet.
Minden politikai korszak hajlamos arra, hogy kialakítsa a maga elfogadott és elfogadhatatlan szereplőit.
A maga „normális” újságíróit.
A maga megbízható szakértőit.
A maga vállalható lapjait.
És a maga páriáit.
Ha tegnap a kormány döntötte el, ki számít nemzeti újságírónak, nem volna előrelépés, ha holnap a tegnapi ellenzéki média döntené el, ki számít demokratikus újságírónak.
A pluralizmus nem személycsere.
A rendszerváltás nem azt jelenti, hogy más ül ugyanabba a székbe.
A sajtószabadság sem azt jelenti, hogy végre azok beszélhetnek, akikkel mi egyetértünk.
A Telex saját etikai kódexe sajtószabadságot, függetlenséget, átláthatóságot, méltányosságot, igazságkeresést és önkritikát sorol alapértékei közé. Azt is rögzíti, hogy csak megfelelően alátámasztott állításokat közöl, törekszik a teljességre és különféle véleményeknek kíván teret adni.
Ezek jó elvek.
Mi sem kívánunk kevesebbet.
De éppen az elvek miatt kell feltenni a következő kérdést:
Ki dönti el, hogy egy szerkesztőség mikor vezekelt eleget a múltjáért?
Öt év után?
Tíz év után?
Soha?
Vagy nincs ilyen hatóság?
Szerintünk nincs.
A hitelesség nem kegyelmi kérvény.
És nem életműdíj.
Naponta újra meg kell dolgozni érte.
Nekünk is.
A Telexnek is.
Az átláthatóság tükrének két oldala van
És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol a Telexnek is érdemes lehet belenéznie a saját tükrébe.
Nem azért, mert az ő hibájuk felmentené a miénket.
Nem menti fel.
De, aki az átláthatóságot másokon számonkéri, annak különösen erős érdeke, hogy saját ügyeiben is a lehető legtisztább képet mutassa.
2025-ben a NAV adatai szerint 39 812 adózó összesen több mint 580 millió forintot ajánlott fel a Telexet támogató alapítványnak.
Az alapítvány nyilvános éves beszámolójában ugyanakkor 76,1 millió forint bevétel, ezen belül 68,9 millió forint SZJA-egyszázalékos bevétel jelent meg.
A különbségre van könyvelési magyarázat. A Telex vezérigazgatója szerint a fel nem használt összeget rövid lejáratú kötelezettségként mutatták ki. A Media1 által megkérdezett könyvvizsgáló-adószakértő sem állította, hogy ez szükségképpen jogellenes volna, ugyanakkor az átláthatóság szempontjából kifogásolhatónak tartotta, hogy a beszámolóból egy laikus számára nem válik világossá, mekkora összeg érkezett ténylegesen az alapítványhoz.
Ebből nem következik botrány.
Nem következik csalás.
Nem következik eltűnt pénz.
És felelős újságként nem is fogjuk ezt állítani.
Egyetlen kérdés következik belőle:
Ha mások finanszírozásánál a teljes kép bemutatása jogos elvárás, akkor ugyanez az elvárás saját magunkkal szemben is érvényes-e?
Mi azt mondjuk: igen.
És ugyanezt kérjük magunktól.
Nincs szeplőtelen szerkesztőség
Talán ez az egész vita legfontosabb felismerése.
Nincs eredendően jó újság.
És nincs eredendően rossz.
Nincs olyan szerkesztőség, amelyet egy nagy történelmi pillanat örökre hitelessé avat.
Ahogyan olyan sincs, amelyet egy rossz politikai korszak örökre elveszetté tesz.
A Telex sem szeplőtelen.
Mi sem vagyunk azok.
Nem is kell annak lennünk.
A demokrácia nem tökéletes emberekre és tökéletes intézményekre épül.
Hanem javítható intézményekre.
A szabadság egyik legfontosabb képessége éppen az, hogy valaki kimondhatja:
ezt rosszul csináltam.
És másnap megpróbálhatja jobban.
Ha ezt a lehetőséget megtagadjuk egymástól, akkor nem nyilvánosságot építünk, hanem kasztrendszert.
Az egyik oldalon lesznek az örökké hitelesek.
A másikon az örökké megbélyegzettek.
A logó változik.
A hatalmi ösztön marad.
És egyszer csak észre sem vesszük, hogy ugyanoda érkeztünk vissza, ahonnan elindultunk.
Ne higgyenek nekünk. Ellenőrizzenek bennünket.
Ezért nem azt kérjük a Telex olvasóitól, hogy szeressék a Magyar Hírlapot.
A Telex újságíróitól sem kérjük.
Nem várunk felmentő ítéletet.
Egy dolgot kérünk:
a mai Magyar Hírlapot a mai Magyar Hírlap alapján ítéljék meg.
Olvassák el.
Számolják meg a forrásainkat.
Nézzék meg, javítjuk-e a hibáinkat.
Vizsgálják meg, milyen hangon írunk a kormányról és az ellenzékről.
Keressék meg, hányszor ismerjük el annak az igazát, akivel világnézetileg nem értünk egyet.
És hányszor tesszük fel saját politikai közösségünknek azt a kérdést, amelyet könnyebb volna elhallgatni.
Ha öt év múlva kiderül, hogy újra valamely hatalom feltétel nélküli szócsöve lettünk, írja meg a Telex.
Jogosan.
Mi is megírnánk.
De ha öt év múlva egy erős, független gondolkodású, polgári-konzervatív újság áll itt, amely ugyanazzal a mércével vizsgál kormányt és ellenzéket, legyen erejük azt is észrevenni.
Mert a sajtószabadság nem azt jelenti, hogy mindenki igazat ír.
Azt jelenti, hogy senkinek nincs monopóliuma az igazságra.
Dull Szabolcs hat évvel ezelőtti mondata ezért ma sem vesztett erejéből.
Sőt.
Talán most kezdődik csak az igazi próbája.
Ne hallgassunk.
De most már egyik oldalon sem.
