Ünnepi makacsságok

Keraban hatása, ma már sejtem, páratlan, felkavaró rendíthetetlenségében, még a makacsságon is túlmutató kérlelhetetlenségében rejlett: olyan szilárd volt és annyira eltökélt, akár a Lánchíd kőoroszlánjai vagy Arany Jánosunk szobra a múzeumkertben, ha arra kérnék, ugyan sétáljon egyet a Múzeum körúton. Keraban inkább óriási és igazi Verne-féle kalandok közepette megkerüli az egész Fekete-tengert, mintsem kifizesse az általa rabló-uzsorás-kizsigerelésnek tartott adót, amit az újtörökök kormánya a Boszporuszon átkelő csónakokra kivetett.

Makacssága előbb elutasító megrökönyödést, később hitetlenkedő kétkedést – később, fokról fokra aztán egyre növekvő tiszteletet vált ki környezetéből – s mire végül megérkezik céljához: úgy ér oda, hogy szinte eszelős elszántsággal hangoztatott és gyakorolt elveiből egy jottányit sem enged, mindvégig hű marad hozzájuk.

A szó szoros értelmében a végsőkig.

Így karácsony előtt, ezekben az utolsó adventi napokban mind gyakrabban gondolok Kerabanra. Nem is ama réges-régi karácsony emléke – sokkal inkább a mai karácsony körüli – fölöttébb kívánatos, mondhatni, ideálszámba menő – makacsságok okán. Mert ez a Keraban, lássuk be, eszmény ám a javából. Török nemzetiség ide, muzulmán vallás oda – ezektől teljességgel függetlenül. A kerabani makacsság, hangozzék elsőre bármily furának, akár mai muzulmán (migráns) ügyekben is lehet követendő példa. Miként a németes precízség is mondjuk a labanc, a bolsevik könyörtelenség a hódító szovjet ellenében.

Hogy a magyar kormány immáron több mint egy évtizede enyhén szólva makacs elszántsággal dacol a brüsszeli újbolsevikok és újhülyék egyszerre szánalmas és bicskanyitogató akcióival – kerabani makacsság nélkül nem sikerülhetne. (Már réges-rég ladikba ültették volna a buzgó sztambuli rendőrfőnök fogdmegjei.) Hogy az Orbán Viktor-féle államférfiúi kerabanság előbb elutasító megrökönyödést, később hitetlenkedő kétkedést – később, fokról fokra aztán egyre növekvő tiszteletet váltott ki környezetéből: az elmúlt évtized könyörtelen történelmi ténye.

Hogy Magyarország nemegyszer inkább kénytelen megkerülni a fél Kárpát-medencét, hogy elérje, amit el kell érnie – másként, mint ezzel a makacssággal, nem lehetséges. Enélkül már nemcsak ladikba kényszerítve ülnénk a többi (nyugat-európai) szerencsétlennel együtt, de a csónakadó utolsó piaszterjeit is rég kisajtolták volna belőlünk, az utolsó paráig. És meglehet, még csak nem is úsznánk meg ennyivel – akár még sokkal rosszabb is jöhetne…

Hogy ez a makacsság kockázatos? Igen. És hogy nem kellene-e…? Nem. A makacsság, a Keraban-minta, meglehet, nem túl megszokott fenyőfa alá ajánlandó meglepetésféle, de nem sok hasznosabb (sőt – gondoljunk csak bele: szebb!) ajándék képzelhető el úgy igazából a magyar karácsonyfa alá így, az Úr 2021. esztendejének vége felé.

Vernénél a makacs Kerabant, míg csak úgy oda nem ér a Boszporusz túlpartjára, hogy egy parát sem fizet az igazságtalanul sarcolni akaró felsőbbségnek, ellenségei egy pillanatra sem kímélik. Kitartók és leleményesek, mint a Borgiák. Támadják út közben, és támadják pihenőben, támadják (viszonylag) nyílt sisakkal és a jól ismert rejtőzködő alattomossággal, és még azután sem hátrálnak, midőn már úgy tűnne, a legnagyobb nehézségeken végre túl van. Legvégül viszont – a felháborító adót eltöröltetik. Mert csak a makacsság kitartása fizetődik ki. Mert csak a kitartóan vállalt küzdelem kifizetődő. És végül Keraban nevet. Csakis ő. Nem is lehet másképp. Ennyit 2022 kezdete előtt alig néhány nappal.

(A szerző író)