„Ráléptem a lábadra, tesó, azt bocsánatot kértem, azt most itt vered magad?” – a kásás hang rikító kabátos, borostás gazdája ezután csattanós pofont kent le a hasonszőrű másik melegítős alaknak, aki a busz hátuljába húzódott, közben repkedtek oda-vissza a sértések.
A friss pofon gazdája telefonon kérte meg négy „testvérét”, hogy azonnal jöjjenek a Bosnyák térre, míg a pofozkodó „eláslak, kutya!” felkiáltásokkal biztatta, hogy folytassák az eszmecserét a téren, barátnője heves helyeslése közepette.
Mindez annak tükrében érdekes, hogy az agreszszornak volt annyi esze, hogy nem a bekamerázott buszon akarta folytatni a dolgot, leütve boldog-boldogtalant, hanem lehívta a buszról a melegítőst, így a megállóban folytathatták a vitarendezést.
Ellentétben mondjuk az ukrán parlamenti kultúrával, ahol néhány napja a földpiac megnyitásáról szóló törvény miatt sűrűsödtek össze az indulatok, lendültek és le is csaptak az öklök az ülésteremben az ország színe előtt, jó helyi szokás szerint. Abban a parlamentben, ahol huszonöt év után évről évre újabb- és újabb pátoszadag rakódik például az elnök beiktatásának liturgiájára, buzogányt, nyakláncot, pecsétnyomót adnak az új államfőnek, előástak az eskütételhez egy középkori evangéliumot is (korából fakadólag valószínűleg nem állná ki a legújabb ukrán nyelvtörvény próbáját), húsz ország vezetőit csődítik oda, tényleg érdemes megnézni, ilyesmit itthon nem lát az ember.
Mondjuk miniszterelnököt se, aki neonáci rendezvényt nyit meg, ahogy tette ezt Olekszij Honcsaruk kormányfő tavaly, aki még szónokolt is horogkeresztes-zenekaros zászló előtt, s a mi kis vérszegény minapi „becsületnapi” jelmezes parádénk ellentüntetőstül sem tenne ki egy menetoszlopot az ukránokból verbuvált nácikollaboráns galíciai SS dicsőséges emlékére masírozó lembergi felvonuláson, amelyet éppen tizedszer rendeznek meg idén áprilisban a lelkes hazafiak. De a melegek, a zsidók és a cigányok zaklatása terén is nagyon lemaradtunk Ukrajnától – jó, tény, ami tény, Ukrajnának nagyobb merítés jutott gyűlölni való kisebbségekből és nemzetiségekből, itt vagyunk nekik például mi, magyarok is a Kárpátalján.
Hát hogyne, békében akar élni Kijev a kisebbségeivel – hangzik el mindig, minden vezetőtől a lózung, csak az a gond, hogy a patinagiccsen átüt a bizánciszocreál valóság, a hazugságok, csúsztatások és az erőszak politikája, ami pedig, meglepő módon, mindmind belefér az européerség normájába, már amíg Ukrajna pufferzónát játszani szíveskedik az orosz medve és Európa között, a Nyugat érdekei szerint. Persze azért kritika is akad, még ha néha úgy is tűnhet, hogy csupán a forma kedvéért: a Freedom House például hosszadalmas jelentésben számolt be az ukrán szélsőségesek által elkövetett atrocitásokról 2018-ban, megemlítve pár sorban a magyarellenes akcióikat, a Velencei Bizottság meg a kijevi parlamentet adjusztálja egy ideje, hogy legalább valami emberi formát adjanak az elnyomó oktatási törvényüknek.
Finom dorgálás a parlamenten kívül és belül verekedő csőcseléknek, hát ez kérem, mégiscsak egy busz. Nekik maguktól ugyanis, úgy látszik, nem jut ez eszükbe.
