Minden töredéke állandó mozgásban van. „És éppen mert folyamatos mozgásban vannak – mint minden szereplőjük –, és mert minduntalan az életmű egészére utalnak, nem töredékekről, sokkal inkább egy kirakós játék darabjairól beszélhetünk.” – állapítja meg Juan Antonio Masoliver Ródenas spanyol irodalomtörténész Roberto Bolaño Szülőföld című kötetéhez írt előszavában.
A Jelenkor Kiadónál – Kutasy Mercédesz nívós fordításában – nemrég magyarul megjelent könyv ismét közelebb visz a chilei szerző egyedi, szövevényes univerzumához, pontosabban annak „csak” egy újabb szegmenséhez.
Bolaño egyszerre több művön dolgozott, és ha az egyiket félretette, hogy belefogjon egy másikba, azt sosem felejtette el, amit már megírt. Így aztán minden újonnan megjelenő könyv nagyon ismerős lehet: a szereplők, a helyzetek nem teljesen idegenek. Írásainak másik jellegzetessége, hogy művészetében a fikcionalitás mellett erőteljesen jelen van az életrajziság, az aprólékosan feljegyzett dátumok segítségével pedig rekonstruálhatjuk élettörténetének fontosabb eseményeit. Jelen könyvben például születését 1953-ban Santiago de Chilében, mexikói éveit 1968 és 1977 között, majd ezt követően Barcelonába költözését. Továbbá 1973-as chilei útját, amellyel Salvador Allende kormányát támogatta, 1992-ben diagnosztizált májbetegségét, amely 2003-ban bekövetkezett haláláig meghatározta írásainak ritmusát. Innentől kezdve pedig egymás után jelentek meg a kiadatlan könyvek, köztük a formabontó 2666, amelyik talán a legnagyobb hatású munkája. Arturo Belano néven pedig saját magát is számos alkalommal beleszőtte írásaiba. Mindezek a sajátosságok megjelennek a Szülőföld című kötetben, Bolaño döbbenetes világának e döbbenetes darabjában. „Apám természetesen sosem állt be rendőrnek. Amikor visszavonult, nyitott egy bárt, és összeházasodott anyámmal, aki akkor három hónapos terhes volt. Nem sokkal később megszülettem én, a család költője.” – írja a kötet elején.
Az erősen fragmentált, mozaikszerű, kaotikus szövegek három egységre tagolódnak. Az első húsz rövidebb, változó minőségű, de összekapcsolódó szöveget tartalmaz, amelyek – mint az özvegy, Carolina López Hernández jegyzetéből kiderül – 1993 és 1995 között íródtak. A második részbe négy hosszabb elbeszélés került, ott felbukkan Gabriela Mistral, Nicanor Parra vagy Pablo Neruda neve, és persze itt is jelen van az erőszak, ami az Allende elleni puccs leírásánál a legérzékletesebb. A harmadik szerkezeti egység közvetlenül a szerző halála előtti időszakra tehető. Ez a rész a leghatározottabb mind közül, hiszen az író újabb és újabb abszurd helyzetekbe sodor bennünket, ezúttal feszesebb elbeszélésmóddal. A nagyobb lélegzetvételű, lendületes írásban feltűnik Breton, valamint a Nap háza nevű bár közönsége, illetve megismerjük a Földalatti Szürrealista Csoportot is. Ám, ahogy azt Ródenas az idézett előszóban megjegyzi, most sincs semmi értelme arra törekedni, hogy megkülönböztessük, három független részt vagy egy regényre jellemző egységet olvasunk-e. Egyáltalán nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy miközben elmerülünk Bolaño univerzumában, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az elbeszélések tulajdonképpen sehova sem vezetnek. Jobban mondva mégis eljuthatunk valahova: Bolaño életművének egészéhez.
Ezt az összességében nagyon különös élettörténetet elmesélő posz- tumusz kötetet érdemes úgy kézbe venni, hogy elfogadjuk: a töredékek, vázlatok, jegyzetek túlmutatnak önmagukon, hiszen betekintést adnak az író kivételes világába.
