Néhány éve még szenzáció és meglepő volt, ha egy kamion vagy teherautó volánja mögött nő ült. Ma már ez szinte megszokott, sőt van olyan fuvarozóvállalat, amelynek alkalmazásában kilenc női sofőr dolgozik. Közéjük tartozik Bari Gyöngyi is. Tavaly volt húsz éve, hogy kisebb megszakításokkal kamiont vezet.
A férfiak egy része irigyli, másik része elhúzza a száját (Fotó: Horváth Péter Gyula)
Beszélgetésünkkor éppen egy kéthetes útról tért vissza, szinte körbeutazta Európát: Sopronban lerakodott, majd Szombathelyre ment, ott felrakták az árut, amellyel Németországba indult, és Hollandiát is érintve 8392 kilométert tett meg. A Waberer’s kamiontelepén beszéltük meg a találkozót, a kedvünkért még egy éjjel a kamionban aludt, mielőtt vonattal otthonába, Nagykanizsára indult volna. Tizenhat éves fia még velük él, a huszonhét éves Németországban dolgozik.
Felmászunk a MAN pilótafülkéjébe, ahol a mindennapi élet kellékei fogadnak, légfrissítő az ajtó fülzsebében, az ülések mögötti ágyon a takaró élre hajtogatva, az anyósülés előtt papucs, tornacipő, mögöttünk, a hálóban narancs és banán. Külön zacskó a szemétnek és nyeles láboska kézközelben. „A kávémat szoktam benne melegíteni” – mondja, és megkínál egy banánnal. Ő rágyújt egy cigire. „Sajnos nem tudtam leszokni – mentegetőzik. – Viszont sodrom, így olcsóbb.”
A kezdetekről szólva elmeséli, „null kilométeres” jogosítvánnyal kopogtatott be húszas évei elején a nagykanizsai, akkor még Izzó néven futó vállalathoz, és hivatásos sofőrnek jelentkezett. Volt is nagy megrökönyödés, ám ez őt nem zavarta, eltökélt volt, és megküzdött az első hónapokkal, amikor megismerték egymást: ő és az IFA. Lépésről lépésre, hónapról hónapra, évről évre jutott előbbre, szerzett tapasztalatot, küzdött meg a kezdeti előítéletekkel, amelyek egy-egy munkára jelentkezéskor fogadták. Volt olyan hely, ahol azért nem alkalmazták, mert nő.
Jelenlegi munkahelyén, ahol közel két éve dolgozik, ez nem gond. Sőt, úgy látja, még több nő jelentkezhetne. „Az is igaz, hogy a hivatásos C+E jogosítvány megszerzése százezrekbe kerül. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy a kamionsofőröktől nem minden esetben várnak sokéves szakmai tapasztalatot, ha munkadömping van, akár kezdőket is örömmel felvesznek. Ha pedig egyszer valaki beleszeret ebbe az életformába, nem tudja elengedni” – fogalmaz. Szerinte a családi élete nem látta kárát ennek, amíg kisebbek voltak a gyerekek, akkor inkább belföldön fuvarozott, és így estére, ha későn is, de otthon volt.
Választott foglalkozását a férfiak egy része irigyli, másik része elhúzza a száját. Ők vannak kevesebben. Gyöngyi, ha kell – és többnyire kell, mert a pihenőidőt szigorúan be kell tartaniuk –, kamionparkolóban alszik, vagy depóban, ahol külön zuhany és mosdó van a nők részére. De akkor sem jön zavarba, ha egy benzinkút zuhanyozójában kell tisztálkodnia. „Az ajtó mindenütt zárható” – mondja nevetve. Atrocitás, kellemetlenség, támadás szerencsére soha nem érte, persze volt, aki beszólt, vagy éppen udvarolni próbált, de ezzel nemigen foglalkozott.
Attól, hogy egy ilyen hatalmas autót vezet, nem gondolja, hogy „elférfiasodott” volna. A közhiedelemmel ellentétben szerelnie sem kell, ha valami elromlik, csak beszól a rádión, máris érkezik a műszaki segítség.
Szereti a kényelmes pólókat, pulóvereket, a nadrágokat, többnyire mezítláb vezet, volt már olyan, hogy egy francia rendőr megrótta ezért, de ez is hidegen hagyta. Főzni nem szokott az útjai során, kivéve talán akkor, ha valamelyik családtagja elkíséri. Inkább vásárol magának, vagy betér egy út menti bisztróba vagy „Mekibe”.
A kamionosok mumusaként emlegetett magányt még hírből sem ismeri, hiszen a célállomásokon emberekkel találkozik, emberek veszik körül, akikkel kommunikálnia kell. Bár nem tanult hivatalosan nyelveket, németül, franciául, olaszul azonban már ért valamennyire. „A megbízóhoz érkezve – attól függően, épp mi van soron – részt veszek a le- vagy éppen a felrakodásban. A feladat oroszlánrészét ugyan a megbízó cég alkalmazottai végzik, de az áru biztonságos rögzítése mindig az én feladatom, a férfi kollégák pedig akkor is zokszó nélkül felajánlják segítségüket, ha nehézségem akadna egy-egy rakomány biztosításánál.” A kamionos azt sem rejti véka alá, hogy bármennyire is szereti róni az európai sztrádákon a kilométereket, ez az életforma időnként bizony elég nomád.
Meddig lehet ezt így csinálni? „Ameddig bírom. Lakáshitelem van” – mosolyodik el.
Szedelőzködünk, várja a családja és néhány nap múlva egy új fuvar.
