A 2027-es költségvetés igazságosabban osztja el a pénzt, de egyelőre nem mutatja meg, hogyan akarja átépíteni az országot. Magyar Péter első teljes büdzséje szociális korrekciót hozhat, gazdasági rendszerváltást azonban még nem.
A költségvetés minden évben megmondja, kinek jut több és kitől vesznek el. Ebben nincs semmi rendkívüli. Az állam lényege részben éppen az, hogy adót szed, majd újraosztja a pénzt. A valódi kérdés nem az, lesznek-e nyertesek és vesztesek, hanem az, hogy az újraelosztás csupán elviselhetőbbé teszi-e a következő évet, vagy közben megváltoztatja az ország következő évtizedét is.
A TISZA-kormány 2027-es költségvetési javaslata az első feladatban láthatóan előrébb jár, mint a másodikban.
Több pénzt adna az egészségügynek, emelné a családi pótlékot, a közszolgálati béreket és az alacsony nyugdíjakat, csökkentené a kisebb keresetűek személyi jövedelemadóját. Ezek nem jelentéktelen változások és nem volna tisztességes úgy tenni, mintha csupán a régi rendszer újrafestett homlokzatát látnánk.
Mégis hiányérzet marad az emberben. Ugyanaz a költségvetési verkli szól, amelyet a rendszerváltás óta hallgatunk. Az állam beszedi a pénzt, szétosztja az alrendszerek között, megnevezi az év kedvezményezettjeit, majd reménykedik abban, hogy a gazdaság gyorsabban nő, mint az adósság és a társadalmi elégedetlenség.
A TISZA politikai értelemben rendszert váltott. A benyújtott költségvetésből azonban még nem látszik, hogy az állam működési rendszerét is meg akarja-e változtatni.
Szociális fordulat igen, gazdasági újratervezés még nem
A kabinet 2,4 százalékos gazdasági növekedéssel, háromszázalékos inflációval, 4,9 százalékos GDP-arányos hiánnyal és 77,2 százalékos államadósság-rátával számol. A hiány a 2026-ra várt 7,5 százalékhoz képest jelentősen csökkenne, az adósságráta viszont mindössze háromtized százalékponttal mérséklődne. Vagyis a költségvetés stabilizálni próbál, de még nem szabadítja ki az országot az adósság, a kamatkiadások és az alacsony növekedés háromszögéből. A kormány által közölt fő számok alapján ez fegyelmezési kísérlet, nem gazdasági ugródeszka.
A társadalompolitikai átrendezés ugyanakkor valódi. Az egészségügyi kiadások mintegy 15 százalékkal, 4599 milliárd forintra emelkednének. A közszolgálati bérrendezésekre 677 milliárd forintot szánnak, megdupláznák a családi pótlékot, és 120 ezer forintra emelnék a legalacsonyabb nyugdíjakat. Az alacsonyabb keresetűek adóterhe is csökkenne.
Mindez korrekciója annak a társadalompolitikának, amely sokáig a stabil keresettel, megfelelő adóalappal és hitelképességgel rendelkező családokat segítette a legjobban. A TISZA most azok felé fordul, akik eddig nem tudták teljesen kihasználni az adókedvezményeket, mert nem volt elegendő jövedelmük hozzá.
Csakhogy a társadalmi igazságosság és a szerkezeti modernizáció nem ugyanaz. Lehet igazságosabban elosztani egy lassan növekvő ország pénzét, de attól az ország még nem fog gyorsabban növekedni.
Az Orbán-korszak adógépezete tovább működik
A SPAR csalódottsága (erről a témáról itt írtunk) ezért több egyszerű vállalati panasznál. A kiskereskedelmi különadó fennmarad, a legnagyobb cégeket terhelő 4,5 százalékos kulcs nem változik, az egyik alacsonyabb árbevételi sáv terhe pedig még emelkedik is. A kabinet tehát megtart egy olyan, árbevételre rakódó adót, amelyet veszteséges vállalatnak is be kell fizetnie.
Ennek költségvetési oka világos. A különadó több százmilliárd forintot hozhat, miközben a kormánynak egyszerre kell hiányt csökkentenie, béreket emelnie és közszolgáltatásokat finanszíroznia. A TISZA politikailag kiköltözött az Orbán-rendszerből, pénzügyileg azonban még mindig annak adóházában lakik.
Marad az uniós összevetésben is legmagasabb, 27 százalékos általános forgalmi adó. Ez az adórendszer legkevésbé látványos, mégis legszélesebb társadalmi hatású igazságtalansága. A kis jövedelmű ember keresetének nagyobb részét költi el fogyasztásra, ezért arányaiban többet visz el tőle a magas áfa. Az Európai Parlament 2026-os összesítése szerint a magyar általános kulcs továbbra is az uniós csúcs. Az európai áfakulcsok összehasonlítása ezt egyértelműen mutatja.
Egy ilyen adót nem lehet felelőtlenül, egyik napról a másikra lefaragni. De legalább egy többéves kivezetési vagy átalakítási menetrendet látni kellene, mely termékek adója csökkenhet, milyen bevétel pótolja a kiesést és hogyan kerülhető el, hogy az áfacsökkentés egy része az árak helyett a kereskedői árrésben tűnjön el?
A büdzsé jelenleg nem válaszol ezekre. Megőrzi a bevételt, de nem mutatja meg a kijáratot az adócsapdából.
A rezsicsökkentés már nem olcsó politikai örökség
A TISZA-kormány 1165 milliárd forintot tervez a rezsicsökkentés fenntartására. Ez csaknem 300 milliárddal több a 2026-ra megemelt keretnél, ráadásul a tényleges összeg az energiaáraktól és a fogyasztástól függően még változhat. A rezsivédelmi előirányzat nagyságrendje önmagában is mutatja, milyen nehéz politikai örökségről van szó.
A rezsivédelem egyik napról a másikra történő megszüntetése családok százezreit hozná nehéz helyzetbe. A megtartása tehát rövid távon indokolható. Az általános, fogyasztási és vagyoni helyzettől alig függő támogatás azonban torzítja az árjelzéseket, nem ösztönöz eléggé a takarékosságra, és a korszerűtlen lakásokban élőket sem segíti hozzá automatikusan a szigeteléshez vagy a fűtéskorszerűsítéshez.
A jó rezsipolitika nem egyszerűen alacsonyan tartja a számlát. Eléri, hogy néhány év múlva kevesebb energiát kelljen megvásárolni.
A költségvetésben ezért nemcsak azt kellene látni, mennyibe kerül a védelem 2027-ben, hanem azt is, miként válik fokozatosan célzott szociális tarifává, energiahatékonysági programmá és fogyasztáscsökkentő beruházássá. Enélkül az 1165 milliárd forint nem híd a korszerűbb energiarendszerhez, hanem az előző modell működtetési díja.
Az egészségügy levegőhöz jut, az oktatás még vár
A költségvetés legvédhetőbb eleme az egészségügyi többlet. A pénz egy része bérekre, várólista-csökkentésre, diagnosztikai eszközökre, kórházi étkeztetésre és klimatizálásra jutna. Ezek nem látványos presztízsberuházások, hanem a működő állam alapkiadásai.
Az oktatás 4,6 százalékos nominális emelése viszont alig haladja meg a tervezett háromszázalékos inflációt. A felsőoktatás kiadásai a nyilvánosságra került funkcionális bontás szerint 813,7 milliárdról 761 milliárd forintra csökkennének. Ennek egy része lehet valódi pazarlás megszüntetése, de a költségvetésnek világosabban kellene elválasztania a takarékosságot a jövőforrások kivonásától.
A kultúrára szánt összeg 684 milliárdról 689 milliárdra emelkedne. Ez nominálisan stagnálás, reálértéken csökkenés. A közmédia támogatásának visszavágása indokolható, ha egy túlméretezett politikai gépezet leépítéséről van szó. De a propaganda finanszírozásának csökkentése még nem kulturális stratégia.
Egy ország nem attól válik versenyképesebbé, hogy több táblagépet vesz, hanem attól, hogy az iskola megtanít gondolkodni, a kutató képes itthon maradni, a kulturális intézmény pedig nem kegyet, hanem kiszámítható működési feltételeket kap.
A költségvetés most inkább megmenti a jelen működőképességét, mintsem felépíti a jövő szellemi infrastruktúráját.
Nem minden folytonosság gyávaság
A kritikának azonban van egy fontos határa. A TISZA-kormány nem üres kasszát, hanem kötelezettségekkel, kamatkiadásokkal, hosszú szerződésekkel és magas hiánnyal terhelt államot vett át. Nem lehet egyetlen év alatt egyszerre eltörölni a különadókat, csökkenteni az áfát, megreformálni a rezsirendszert, megemelni minden közalkalmazott bérét, majd három százalék alá vinni a hiányt.
A 4,9 százalékos deficitcél a 7,5 százalékos idei várakozás után komoly korrekció. A költségvetésnek ráadásul a 2026-os egyszeri kiadások kifutása is segít, vagyis nem minden javulás új kormányzati teljesítmény. A valódi próba az lesz, hogy teljesülnek-e a tervezett minisztériumi és beruházási megtakarítások, valamint a koncessziók átalakításából várt összegek.
A Költségvetési Tanács alapvető kifogás nélkül továbbengedte a tervezetet, de kockázatként jelezte többek között az egymillió forintos, nyitott előirányzattal szereplő állami vagyonbővítési tartalékot és egyes megtakarítások bizonytalanságát. A felelős óvatosság tehát indokolt.
Csakhogy az óvatosság akkor válik politikai szürkeséggé, ha nincs mögötte következő lépés.
Mit mondana Jászi és Bibó?
Jászi Oszkár „Keleti Svájc” néven ismert elképzelése nem gazdaságpolitikai recept és nem is ilyen című költségvetési kézikönyv volt. Egy föderálisabb, önkormányzatiságra, nemzetiségi autonómiára és együttműködésre épülő államszerkezet terveként született. Történelmileg elkésett, politikailag kudarcot vallott, de volt benne valami, ami a mai magyar államból is hiányzik: bátorság az egész szerkezet újragondolására.
A mai kérdés nem az, hogy Magyarországot kantonokra kell-e osztani. Hanem az, hogy az állam hajlandó-e lemondani arról a tévképzetről, amely szerint minden problémát Budapestről beszedett és Budapestről visszaosztott milliárdokkal kell megoldani.
Bibó István „hamis realistákról” írt, azokról, akik a fennálló konstrukciót fogadják el valóságként, majd annak keretei között tologatják a lehetőségeket. Ez a költségvetési politika örök veszélye. Mindig van józan érv arra, miért nem lehet most hozzányúlni a magas áfához, a rezsirendszerhez, a különadókhoz, a központosított oktatáshoz vagy az önkormányzatok pénzügyi kiszolgáltatottságához.
Egyenként minden halasztás ésszerűnek tűnik. Együtt azonban újabb elvesztegetett évtizeddé állhatnak össze.
Bibó nem a felelőtlen nagy ugrások gondolkodója volt. Éppen ellenkezőleg: intézményeket, világos helyzetértékelést és a félelmekkel való szembenézést követelt. A bátorság nem azt jelenti, hogy az állam egyetlen éjszaka alatt felborítja a költségvetést. Hanem azt, hogy kimondja, melyik régi rendszert meddig tartja fenn, mivel váltja fel, és milyen mérhető eredmény után tekinti befejezettnek az átmenetet.
A költségvetésből hiányzik a kijáratok lehetséges térképe
A 2027-es javaslat akkor válhatna valódi reformköltségvetéssé, ha minden megtartott örökség mellé odakerülne a kivezetés terve.
Mikor kezd csökkenni a kiskereskedelmi különadó? Hogyan alakul át a rezsivédelem célzott támogatássá? Mikor mérséklődhet a munkát és fogyasztást sújtó adóteher? Milyen teljesítményhez kötik az oktatási többletforrásokat? Hogyan kapnak több pénzügyi önállóságot a települések? Mitől nő a magyar termelékenység gyorsabban, és hogyan lesz a kultúra nem maradék rovat, hanem nemzeti erőforrás?
A választó nem azt várja, hogy Magyar Péter minden problémát egyetlen költségvetéssel oldjon meg. Azt azonban joggal várhatja, hogy lássa, hogy az első büdzsé átmeneti állomás vagy maga az új végállomás.
A TISZA zseniális kampánnyal legyőzött egy megdönthetetlennek hitt politikai rendszert. Most ennél nehezebb feladat következik. Nem ellenfelet, hanem beidegződést kell leváltania. A magyar állam harminchat éve abban kiváló, hogy évente újraossza a hiányt, a terheket és a reményt. Abban jóval gyengébb, hogy képessé tegye az országot arra, hogy egyre kevésbé szoruljon állandó mentőcsomagokra.
A 2027-es költségvetés emberségesebb lehet elődeinél. Fegyelmezettebb is lehet. De a nagy kérdésre még nem felel, vajon merre van az a Magyarország, amelyet már nem csupán igazságosabban kell finanszírozni, hanem végre másképpen kell működtetni?
Az első TISZA-költségvetés lehet híd. Csakhogy egy híd hitelességéhez nem elég megmutatni, honnan indul. A túlpartot is meg kell neveznie.
