Újabb fejezetéhez érkezett a szívhangrendelet körül kirobbant vita. Az egyházi egyeztetés után most kiderült: a felekezetek képviselői azt javasolták az Egészségügyi Minisztériumnak, hogy a szülészorvosok speciális kommunikációs képzést kapjanak azért, hogy „az élet pártján álljanak” és ne sugalljanak „életellenes döntést” az abortuszt fontolgató nőknek.
Itt azonban már muszáj feltenni a kérdést, hogy: Hol végződik az egyház joga a véleménynyilvánításhoz és hol kezdődik az orvosi szakmába, végső soron pedig a nő legszemélyesebb döntésébe történő beavatkozás?
Úgy tűnik, a szívhangrendelet körül kialakult történet minden nappal tartogat valami újat.
Először azon lehetett csodálkozni, hogy Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter egyházi vezetőkkel is egyeztet a szívhangrendeletről, a sürgősségi fogamzásgátlásról és a gyógyszeres terhességmegszakításról.
Most pedig kiderült, mi hangzott el ezen az egyeztetésen.
A Magyarországi Református Egyház saját beszámolója szerint az egyházak azt kérték a tárcától, hogy készüljön segítő anyag a szülészorvosok számára, valamint kapjanak speciális kommunikációs képzést, amely abban segíti őket, hogy az egyházi megfogalmazás szerint „az élet pártján álljanak” és ne „életellenes döntést sugalljanak az anyának”.
Álljunk meg egy pillanatra.
Mióta feladata egy orvosnak, hogy bármit is sugalljon? Az orvosnak nem rábeszélnie kell a nőt sem egyik, sem másik irányba
Talán éppen itt csúszik félre az egész gondolatmenet. Az orvos feladata nem az, hogy abortuszra beszéljen rá valakit, de az sem, hogy lebeszélje róla. Az orvos feladata az, hogy tájékoztasson. Elmondja az egészségügyi kockázatokat, a lehetőségeket, a beavatkozás módját és következményeit. Válaszoljon a kérdésekre. Meggyőződjön arról, hogy a beteg érti, mi fog történni.
És utána tiszteletben tartsa a beteg döntését.
Nem véletlen, hogy a magyar egészségügyi törvény is önálló alapelvként védi a beteg önrendelkezési jogát. A jogszabály szerint a beteget megilleti az önrendelkezés, részt vehet a saját kezelését érintő döntésekben, és az egészségügyi beavatkozásnak megfelelő tájékoztatáson alapuló, kényszertől és megtévesztéstől mentes beleegyezésen kell alapulnia.
A WHO abortuszellátásra vonatkozó szakmai irányelve ugyanezt még egyértelműbben fogalmazza meg: az ellátásnak bizonyítékokon alapulónak, emberközpontúnak, ítélkezésmentesnek és nem irányítónak kell lennie, vagyis a döntést magának az érintettnek kell meghoznia megfelelő információ birtokában.
Ehhez képest érdekes kérdés, milyen kommunikációs képzés az, amelynek előre meghatározott célja, hogy az orvos „az élet pártján álljon”.
Mert ha a képzésnek előre megvan a kívánt erkölcsi végkimenetele, az már nem semleges beteg-tájékoztatás. Az már meggyőzés.
De ki állapította meg, hogy az orvosok abortuszra beszélik rá a nőket?
Talán ez a legkülönösebb az egész történetben.
Milyen szakmai kutatásból következik, hogy a magyar szülész-nőgyógyászok tömegesen „életellenes döntést sugallnak” a hozzájuk forduló nőknek?
Hol vannak az ezt alátámasztó adatok?
Hol van a vizsgálat?
Hol vannak az esetek?
Mert ha nincs bizonyíték arra, hogy az orvosok abortuszra próbálják rábeszélni a nőket, akkor milyen problémát akar megoldani ez a kommunikációs képzés?
És ki fogja meghatározni a tananyagot?
Orvosok?
Pszichológusok?
Vagy egyházi szereplők?
Ez már egyáltalán nem mellékes kérdés.
Hitük lehet, orvosi protokollt azonban ne írjanak
Félreértés ne essék: az egyházaknak minden joguk megvan ahhoz, hogy életpárti álláspontot képviseljenek. Egy katolikus püspök mondhatja, hogy az abortusz bűn. Egy református lelkész taníthatja, hogy a megfogant életet védeni kell. Egy rabbi, pap vagy lelkipásztor elmondhatja híveinek saját vallása tanítását. Ez a vallásszabadság.
Egy konzervatív társadalomban különösen fontos, hogy az egyházaknak legyen hangjuk a családról, az emberi méltóságról, a felelősségről és az élet értékéről. Csakhogy az egyik dolog a templomi tanítás és egy egészen más dolog az állami egészségügyi ellátás.
A papi hivatás nem orvosi szakvizsga.
A hit nem klinikai protokoll, a Biblia pedig – minden tisztelet mellett – nem szülészeti-nőgyógyászati szakmai irányelv.
Már a gyógyszerész lelkiismerete is említésre került?
Az egyházi javaslatok itt nem érnek véget. A református beszámoló szerint azt is kérték, hogy az abortuszban lelkiismereti okból részt venni nem kívánó gyógyszerészeket ne lehessen jogszabállyal a készítmény kiadására kötelezni. A lelkiismereti szabadság természetesen fontos érték, de akkor megint fel kell tenni a másik kérdést is:
Mi történik a beteg jogával?
Mi történik egy kisvárosban vagy faluban, ahol egyetlen gyógyszertár van?
Mi történik hétvégén?
Mi történik akkor, amikor egy készítmény alkalmazása időhöz kötött?
A gyógyszerész vallási meggyőződése fontos, de az egészségügyi rendszer nem működhet úgy, hogy a beteg jogszerűen hozzáférhető kezelésének tényleges elérhetősége attól függjön, milyen vallási vagy erkölcsi meggyőződésű ember áll aznap a pult mögött.
Ezt az államnak kell rendeznie.
A nő pedig lassan statiszta lesz a saját történetében
Az egész vita legfurcsább vonása talán éppen az, hogy beszélnek politikusok, püspökök, lelkészek, orvosok, jogászok, közéleti szereplők és közben mintha valaki megint elfelejtődne. A nő.
Az a hús-vér nő, aki lehet húsz-, harminc- vagy negyvenéves, lehet házas vagy egyedülálló, lehet háromgyermekes anya, lehet beteg, lehet erőszak áldozata, lehet olyan anyagi helyzetben, amelyben fogalma sincs, miből nevelne fel még egy gyermeket. Lehet olyan párkapcsolatban, amelyből éppen menekül és igen, lehet egyszerűen olyan élethelyzetben is, amelyben úgy érzi, nem tud gyermeket vállalni. De mi van, ha minden egyéb ok nélkül, annyi az oka, hogy nem akar. Mert így döntött. Joga van hozzá?
Kívülről nagyon könnyű erkölcsi ítéletet mondani.
Csakhogy másnap reggel nem a püspök fog felkelni a gyermekhez.
Nem a miniszter fogja kifizetni a pelenkát.
Nem a gyógyszerész fog tíz év múlva szülői értekezletre járni.
És nem az állásfoglalást megfogalmazó férfi fogja a saját testében kihordani a babát.
Az életvédelem ennél sokkal több
Pedig az egyházi megszólalásnak van egy olyan része is, amelyről érdemes lenne sokkal többet beszélni.
Fekete Károly püspök maga mondta, hogy lyukacsos a szociális háló és több segítség kell a nehéz helyzetben lévő anyáknak. Szóba került az anyaotthonok és családotthonok bővítése, a pszichológiai és társadalmi segítség, valamint az apák felelőssége is.
Na, ez volna az a terület, ahol óriási szükség van az egyházakra.
Segítsenek. Építsenek anyaotthont, fogják meg a krízishelyzetben lévő nő kezét. Adjanak lakhatást, élelmet, gyermekruhát, lelki segítséget. Segítsenek munkát találni, keressék meg az apát és beszéljenek neki a felelősségről is. Mert milyen különös, hogy az abortuszvitákban szinte mindig a nő döntéséről beszélünk, pedig ahhoz a terhességhez az esetek túlnyomó részében egy férfi is kellett.
Az ő felelősségéről valahogy sokkal kevesebb kommunikációs tréning készül.
És az Isztambuli Egyezmény?
Az egész történet mellett továbbra is ott áll egy másik, nagyon kellemetlen kérdés.
Magyarország 2014-ben aláírta, de máig nem ratifikálta a nők elleni és családon belüli erőszak megelőzéséről szóló Isztambuli Egyezményt. Az Európa Tanács szeptember 12-én frissített hivatalos nyilvántartása szerint Magyarország továbbra sem ratifikáló fél.
Ezért különösen nehéz nem észrevenni az ellentmondást.
Ahol a nőket bántalmazástól kellene védeni, erről hosszú évek óta vitázunk.
Ahol viszont arról van szó, milyen döntést hozzon a nő a saját terhességéről, hirtelen kommunikációs tréningeket, vallási szempontokat és gyógyszerészi lelkiismereti kifogást tervezünk. Talán érdemes lenne egyszer megfordítani a sorrendet.
Miniszter úr, itt most valóban határt kell húzni
Dr. Hegedűs Zsolt maga írta a Gábor Györggyel kibontakozott vitában, hogy különbséget kell tenni az egyházak meghallgatása és az egyházak „döntési vagy normatív elsőbbsége” között. A miniszter azt is leszögezte, hogy egyetlen felekezet hittétele sem válhat vallási tekintélyénél fogva mindenkire kötelező joggá.
Ezzel nehéz lenne vitatkozni. Most azonban elérkezett az a pillanat, amikor ezt az elvet a gyakorlatban is meg kell védeni. Az egyházak elmondták a véleményüket. Meg kellett hallgatni őket. Meghallgatták őket, de innentől az állam, az orvosszakma és a jog feladata következik, nem az egyházaké.
El a kezekkel a nők méhétől
Ez a mondat nyers. Talán provokatív is, de lassan nehéz finomabban megfogalmazni. Nem azért, mert az élet nem érték. Éppen ellenkezőleg. A gyermek élete érték. Az anya élete is érték. Az emberi méltóság is érték. A szabadság és a felelősség is érték. De egy nő nem állami inkubátor és nem egy vallási vagy politikai világnézet végrehajtó szerve.
A jó orvos nem abortuszra beszéli rá. A jó orvos nem is beszéli le róla.
Tájékoztatja, meghallgatja, segíti. De leginkább embernek tekinti, aki képes dönteni a saját életéről. Ha pedig valaki valóban azt szeretné, hogy kevesebb nő válassza az abortuszt, annak van egy sokkal emberségesebb útja.
Tegyük könnyebbé a gyermek megtartását. Segítsük az anyákat. Vonjuk felelősségre az apákat. Teremtsünk biztonságot, védjük meg a nőket az erőszaktól.
És amikor mindezt megtettük, akkor talán kevesebb nő kerül olyan helyzetbe, amelyben úgy érzi, nincs más választása.
De a döntést ne püspök, ne miniszter, ne politikus és ne gyógyszerész hozza meg helyette.
