A jelenleg nem működő és összeomlás-közeli állapotban lévő schengeni rendszernek tulajdonképpen nincs túl sok hibája, illetve nem lenne, ha annak szabályrendszerét jogkövető módon az emberek tiszteletben tartanák. Akkor szinte tökéletes lenne. Mert, akármilyen furcsa is legyen, ezt alapvetően jogkövető emberekre szabták. Önre és rám. Rád és rám. Így például amikor a szerbiai Horgos határában sétálgattunk tavaly nyáron – tehát még a határkerítés megépítése előtt – helyi ismerősömmel, aki lelkes idegenvezetőként mellénk szegődött, amikor mondta, hogy „arra” egy lépést se tovább, mert ott a határ, akkor természetes volt, hogy nem megyek tovább, még csak „brahiból” vagy viccből sem. Zöld fű, még csak nem is gazos, egy kisebbfajta domb, fák, tulajdonképpen semmi nem jelezte, hogy tőlünk egy lépésnyire már egy másik országban virágzik az a kankalin.
Ehhez szoktak a helyiek, ehhez szoktunk mi is, s ha át akarunk lépni a határon, akkor elautózunk – a helyi horgosiak meg elbicikliznek – a határátkelőig, az sincs sokkal messzebb. És máris ott vannak a kankalin oldalán… S országos viszonylatban is ugyanez érvényes, hiszen Magyarország volt az egyetlen, amely a schengeni egyezmény aláírói közül következetesen betartotta annak szabályait, még ha mást nem is, csak kemény bírálatokat kapott ezért.
A bajok akkor kezdődtek, amikor az alvilág (mondjuk így, a dolgokat mindig kicsit abszurd módon megszépítő eufemizmussal…) felfigyelt erre. Vagyis arra, hogy ha valaki nem viselkedik jogkövetően, akkor sem történik semmi. Nem éri bántódás. És a felismeréstől már egyenes út vezetett a schengeni rendszer összeomlásáig. A fejleményeket ismerjük, méhkassá változott a Keleti pályaudvar, megépült a határkerítés, tajtékzott Európa, különösképp Brüsszel és Berlin, de Bécs is igyekezett rájuk licitálni, jött a röszkei ostrom, bezárt a balkáni bazár, jött Párizs és Brüsszel, aztán Idomeni, uniós–török megállapodás, amely ugyan nem oldott meg semmit, de legalább látványosan lehet ünnepelni. A sok-sok vakuvillogás és közhelyözön közepette azonban a döntéshozó urak és hölgyek, ha látták is, nem akarták észrevenni, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Bájolgással egy év alatt sem oldottak meg semmit.
Ezért is volt szükség arra, hogy Orbán Viktor tegnap Lisszabonban, a Demokrata Centrumpártok Internacionáléjának tanácskozásán letegye az asztalra tízpontos, Schengen 2.0-nak nevezett akciótervét. Mert valakinek végre határozottan lépnie kellett! A magyar miniszterelnök sajtónyilatkozatában azzal érvelt, hogy elhibázott irányú a migrációs válság kezelésére tett európai bizottsági javaslat, az ugyanis a menekültügyi rendszert akarja megreformálni, Magyarországnak viszont az az álláspontja, hogy „a határokat kell megvédeni”. Brüsszelben ugyanis most eldöntöttek valamit, s felsőbbrendűségük tudatában úgy tesznek, mintha az lenne az egyetlen létező igazság. Hagyjuk a diktatúrázást, mert abba már a magyar ellenzék is belefásult, de ha valami jelenségértékűen az, hát ez joggal tűnhet diktatórikus magatartásnak. Az uniós központi vezetés – még jó, hogy a decentralizációra esküszik – saját hatáskörben döntötte el, hogy a tagállamok demográfiai és gazdasági problémáit bevándorlással kell megoldani, és punktum. Aki nem így gondolja, az máris fasiszta, s a pellengéren a helyét már rég kijelölték.
Úgy tűnik, ha valódi előrelépést akarunk elérni, akkor nemcsak a saját dolgainkat kell a kezünkbe venni, hanem Európa ügyeit is. Most egyelőre az a legfontosabb, hogy hazánk támogatókat találjon ehhez a tíz ponthoz a huszonhét tagállam többségében. Jó, Merkelnek igazoljuk a hiányzását… Az akciótervet a következő napokban a visegrádi országoknak és az uniós miniszterelnököknek is megküldik; mérlegeljenek. Mi éri meg nekik jobban? Tűrni és elfogadni – sőt mi több, buzdítani – a feltartóztathatatlan beáramlást, vagy rendezni végre közös dolgainkat? Az Európai Unió nem veheti el tőlünk azt a jogot, hogy „mi mondjuk meg, hogyan akarjuk megoldani a problémáinkat” – mondta Orbán Viktor. S hozzátehetjük: azzal pedig az unió ne törődjön, hogy belegebedünk-e vagy sem, esetleg sikerre visszük a megoldásainkat. Legyen már nekünk is egy kis felelősségünk a saját sorsunk alakításában!
A schengeni rendszer érték, ebben nagyjából közmegegyezés van, s a belső határok szabad átjárhatóságát körömszakadtáig fenn kell tartani. Ez azonban csak úgy oldható meg, ha felszámoljuk a külső anarchiát, ami a belső káosz okozója.
Schengen 2.0 – második nekifutás, egy új esély. De legyünk vele sokkal figyelmesebbek, mint amilyenek az elődjével voltunk.
Ehhez szoktak a helyiek, ehhez szoktunk mi is, s ha át akarunk lépni a határon, akkor elautózunk – a helyi horgosiak meg elbicikliznek – a határátkelőig, az sincs sokkal messzebb. És máris ott vannak a kankalin oldalán… S országos viszonylatban is ugyanez érvényes, hiszen Magyarország volt az egyetlen, amely a schengeni egyezmény aláírói közül következetesen betartotta annak szabályait, még ha mást nem is, csak kemény bírálatokat kapott ezért.
A bajok akkor kezdődtek, amikor az alvilág (mondjuk így, a dolgokat mindig kicsit abszurd módon megszépítő eufemizmussal…) felfigyelt erre. Vagyis arra, hogy ha valaki nem viselkedik jogkövetően, akkor sem történik semmi. Nem éri bántódás. És a felismeréstől már egyenes út vezetett a schengeni rendszer összeomlásáig. A fejleményeket ismerjük, méhkassá változott a Keleti pályaudvar, megépült a határkerítés, tajtékzott Európa, különösképp Brüsszel és Berlin, de Bécs is igyekezett rájuk licitálni, jött a röszkei ostrom, bezárt a balkáni bazár, jött Párizs és Brüsszel, aztán Idomeni, uniós–török megállapodás, amely ugyan nem oldott meg semmit, de legalább látványosan lehet ünnepelni. A sok-sok vakuvillogás és közhelyözön közepette azonban a döntéshozó urak és hölgyek, ha látták is, nem akarták észrevenni, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Bájolgással egy év alatt sem oldottak meg semmit.
Ezért is volt szükség arra, hogy Orbán Viktor tegnap Lisszabonban, a Demokrata Centrumpártok Internacionáléjának tanácskozásán letegye az asztalra tízpontos, Schengen 2.0-nak nevezett akciótervét. Mert valakinek végre határozottan lépnie kellett! A magyar miniszterelnök sajtónyilatkozatában azzal érvelt, hogy elhibázott irányú a migrációs válság kezelésére tett európai bizottsági javaslat, az ugyanis a menekültügyi rendszert akarja megreformálni, Magyarországnak viszont az az álláspontja, hogy „a határokat kell megvédeni”. Brüsszelben ugyanis most eldöntöttek valamit, s felsőbbrendűségük tudatában úgy tesznek, mintha az lenne az egyetlen létező igazság. Hagyjuk a diktatúrázást, mert abba már a magyar ellenzék is belefásult, de ha valami jelenségértékűen az, hát ez joggal tűnhet diktatórikus magatartásnak. Az uniós központi vezetés – még jó, hogy a decentralizációra esküszik – saját hatáskörben döntötte el, hogy a tagállamok demográfiai és gazdasági problémáit bevándorlással kell megoldani, és punktum. Aki nem így gondolja, az máris fasiszta, s a pellengéren a helyét már rég kijelölték.
Úgy tűnik, ha valódi előrelépést akarunk elérni, akkor nemcsak a saját dolgainkat kell a kezünkbe venni, hanem Európa ügyeit is. Most egyelőre az a legfontosabb, hogy hazánk támogatókat találjon ehhez a tíz ponthoz a huszonhét tagállam többségében. Jó, Merkelnek igazoljuk a hiányzását… Az akciótervet a következő napokban a visegrádi országoknak és az uniós miniszterelnököknek is megküldik; mérlegeljenek. Mi éri meg nekik jobban? Tűrni és elfogadni – sőt mi több, buzdítani – a feltartóztathatatlan beáramlást, vagy rendezni végre közös dolgainkat? Az Európai Unió nem veheti el tőlünk azt a jogot, hogy „mi mondjuk meg, hogyan akarjuk megoldani a problémáinkat” – mondta Orbán Viktor. S hozzátehetjük: azzal pedig az unió ne törődjön, hogy belegebedünk-e vagy sem, esetleg sikerre visszük a megoldásainkat. Legyen már nekünk is egy kis felelősségünk a saját sorsunk alakításában!
A schengeni rendszer érték, ebben nagyjából közmegegyezés van, s a belső határok szabad átjárhatóságát körömszakadtáig fenn kell tartani. Ez azonban csak úgy oldható meg, ha felszámoljuk a külső anarchiát, ami a belső káosz okozója.
Schengen 2.0 – második nekifutás, egy új esély. De legyünk vele sokkal figyelmesebbek, mint amilyenek az elődjével voltunk.
