Október huszonhetedike, mint ma, akkor is szombatra esett. Magyarországon már öt napja lehullott az elnyomott emberek csuklójáról a félelem bilincse. S persze féltek, sokan féltek is. Mert lőttek. Felkelők kispuskákból, néhány golyószóróból, talán ha két ágyúból. S robbantak a Molotov-koktélok, lobbantak tüzek, nehéz szárnyakon az ég felé vette útját sok életre vágyó fiatal lélek, s már imádkoztak, sírtak anyák és testvérek, bárha visszatérhetnének. Az idegen hadsereg tankjai, ágyúi és katonái most is válogatás nélkül tüzeltek mindenre, ami mozdult, s a Körúton, nem messze a Nemzeti Színháztól egy lány lehanyatlott a rácsos erkélyen, s szép fényes szőke haja zászlóként lobogott még órákig a hűvös októberi szellőben.
Azon a szombaton hatalmas füstfelhő lepte el a Ferencvárost, égtek a raktárak, gyárak, s a halálos füst lomhán terjedt, beterítette a Józsefvárost is. A falakon jelszavak: „Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták.” A rádióban zavarba ejtően ismételgették: „Ne engedjétek a gyermekeiteket az utcára, az életüket fenyegeti veszély!” S olyasmit is, hogy az „ellenforradalmat” már leverték, s itt a perc, az utolsó, hogy a megtévesztett ifjúság letegye fegyverét. Mert aztán már nincs visszaút, hiába a kétely, akinél fegyvert, lőszert találnak, nincs irgalom. Átok és oltalom jegyben jártak, lány és fiú kezében a fegyver, a győzelemig, nem tovább.
Reggel megerősítették a kijárási tilalmat, de az emberek „kijártak”, kikandikáltak a kapualjakból. A felkelők fegyvert kerestek, asszonyok élelmet, szerelmesek egymás tekintetét, tolvajok prédát, bűnösök menekvést, bebörtönzöttek szabadulást. Mindenki talált valamit, még a politikusok is: lépre csalást, rémült futást, gúzsba kötött megoldást, kibontakozást. Valahogyan mindenki érezte a sok lappangó csapdát, a Corvin közben, a Széna téren, Debrecenben és Győrben. Az ujjak és a fegyver ravasza úgy forrt egybe, mint hurokban az állat félénk moccanása. Érzi, ha újra mozdul, a hurok szorulni fog. S mégis futni kell! Harcolni kell.
Pattanásig feszültek az idegek azon a szombaton. A kommunista párt szétesett. A hadsereg teljes bizonytalanságban. Kire lősz? Kinek a parancsára? Az oroszok maguk is csapdában. Csapataik bent Budapesten. Fogytán lehet a lőszerük, élelmük, meg aztán ötödik napja egy tankban kuporogni Budapest-dzsungel közepén? S a bennszülöttek még lőnek is. Az anyjuk keservit! Az országban mindenütt ledöntik a szovjet emlékműveket, leverik a vörös csillagokat, Rákosi-címereket. Megostromolják a fegyverraktárakat, a börtönökből kiengedik a politikai foglyokat. Munkástanácsokat, forradalmi bizottságokat alakítanak. Az üzemeket elfoglalták, sztrájkolnak. Az első követelés: az oroszok menjenek haza. Aztán a többi. Hajaj! Vidéken a nép az úr. Inkább, mint Budapesten. Bizony! Az ávósok felszívódtak, valahol meghúzzák magukat. De van, ahol még folyik a harc a „fegyveres polgári lakóssággal”.
Budapesten a Rákóczi út 76. sz. ház tetején nagyobb számú fegyveres ellenálló rendezkedett be, miként számos hasonló épületben. A Széna téri Gottwald Gyárban a felkelő fegyveres munkások elbarikádozták magukat. Így volt ez szerte a városban, a gyárakban. Jellemző volt, mint például a Soroksári úton, hogy a lakók napok óta az óvóhelyeken vészelték át az ostromot, mert a ház tetejére települt felkelőket folyamatosan lőtték a szovjet csapatok. Volt, ahol fegyveres harc nem volt, de lényegében az egész ország tűzharcban állt. A rossz lelkiismeret is dolgozott, ávósok vagy pártalkalmazottak lőtték főbe magukat.
Az oroszok budapesti bevonulása a saját elhatározásuk volt, de csalódniuk kellett. Nem számoltak ugyanis ilyen mértékű fegyveres ellenállással. Lényegében csapdába kerültek. A kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártjaként élte akkori végnapjait) egy része politikai megoldásban bízott (Nagy Imre, Kádár János), mások a brutális szovjet katonai fellépést sürgették (Földes László, Fehér Lajos). Voltak, akik fegyvert osztottak a munkásoknak, mondván, hogy jól ismerik a munkásosztályt, mert látták 1919-ben, mire képesek. „Nem kell félni fegyvert adni a munkások kezébe, ők tudni fogják, ki az ellenség…” – mondta Apró Antal. Mások már átmentek az oroszokhoz (Piros László, Gyurkó Lajos). Utóbbi ezen a szombaton parancsot adott, hogy Tiszakécskén a békés tömegbe lőjön a Magyar Néphadsereg vadászgépe. Az egyik pilóta géphibát jelentett, de a másik megtette. Tizenheten haltak meg és száztízen sebesültek meg a háromszori „rárepülésben”. Hogy a tábornok benzinkutasként végezte, a pilóta pedig „tisztázatlan körülmények közt” hunyt el? Ilyesmi minden maffia-családban megesik.
Vasárnap hajnalban Földes, Fehér, Czinege és mások kezdeményezésére magyar és szovjet csapatok támadást indítottak az ellenállás szíve, gócpontja, a Corvin köz ellen. De addigra sok minden történt. Nagy Imre (miniszterelnök) a támadást ellenezte. Lemondással fenyegetőzött. Sőt politikai fordulatot határozott el, egyetértésben Mikojan és Szuszlov Budapesten tartózkodó szovjet vezetőkkel, Kádár Jánossal és más kétkulacsos elvtársakkal. A támadás mégis megindult, de elakadt. A szovjet hadsereg még nem volt felkészülve a döntő csapásra. A légierő bevetését – vagyis Budapest bombázását – Nagy Imre már határozottan megtiltotta. Az adott körülmények közepette az orosz főparancsnok, Malinyin hadseregtábornok engedett. Ő már tudta, hogy megérkezett Szerov altábornagy, a KGB vezetője, s folyamatban van a mindent elsöprő támadás katonai feltételeinek megteremtése.
A kommunisták közül a politikai fordulatban talán Nagy Imre hitt egyedül. Egyedül is maradt. Talpnyalói, későbbi elárulói ott nyüzsögtek körülötte minden pillanatban. Később a perében is szembesülhetett néhányukkal. Bizony nem rá vetett ez rossz fényt, hanem rájuk. S főként gyilkosára, Kádár Jánosra. De azon a szombat éjszakán és vasárnap délelőttön valami olyasmi történt, amivel egy nép megdobogtatta az igaz emberek szívét szerte a világon. Ilyesmi csak szerelem és szabadság pillanatában lehetséges. Rakéták, bombák, fegyverek fenyegető árnyékában üzente a szabadságot. A szabadságot, amely riasztó volt Moszkvában, de sajnos Washingtonban, Párizsban és Londonban is. Hányszor riadtak már meg a mi szabadságunktól, küldetétes vágyainktól? Nem az emberek, mindig a hatalmasok. Hogy tud fájni nekik a mi szabadságunk máig is. De ezen a vasárnapon a The New York Times még azt írta: „Egy bátor nép új irányt adott a történelem menetének.”
Hideg, barátságtalan idő volt október 28-án, de a magyar miniszterelnök tűzszünetet hirdetett. Amit eddig „ellenforradalomnak” hirdettek, azt nemzeti demokráciának mondta. Koalíciós kormányt alakított – volt kisgazdákkal is – és olyan szavakat használt, mint nemzet, függetlenség, szuverenitás és szocializmus (is). A kormányban sajnos a kommunista bűnszövetkezet legsötétebb alakjai is szerepeltek, mint Apró Antal, Münnich Ferenc, Kossa István. Ez kissé lelohasztotta a lelkesedést. De az amnesztia, az ÁVH feloszlatása, az új Nemzetőrség, az orosz csapatok kivonása! Kossuth-címer, március tizenötödike nemzeti ünnep, s még béremelés is… Hiszen győzött a forradalom.
Vajon hányan voltak boldogok ezen a csillagfényes éjszakán, hűvös vasárnapon. Hányan álmodtak arról, hogy szabadon, szépen, mindenféle „őrszemek” nélkül élhetnek. S hogy az ország is, a hazánk is végre kikerül a hőskorok állandó tornyaiból és vermeiből, a magaemésztő véres zokogásból. Az új kormányra már aznap reagált az utca, volt aki örült, mások „Nagyimrov” – csak így hívták –, jó szándékát is kétségbe vonták. Az országba özönlöttek az újabb idegen csapatok. S azon a hétvégén, miként most is, nagyon elkélt a szelíd kérelem: adj Uram nyugalmat, vidámságot, szerelmet, gyermekben örökséget, s majd bölcsességet, csendességet, könnyű véget. Forradalmi üzenet ez, higgyék el, kivált a rengeteg forradalmat lejárató közhely és handabandázás hallatán, e mostani hűvös napokban.
Azon a szombaton hatalmas füstfelhő lepte el a Ferencvárost, égtek a raktárak, gyárak, s a halálos füst lomhán terjedt, beterítette a Józsefvárost is. A falakon jelszavak: „Függetlenség, szabadság, nem vagyunk mi fasiszták.” A rádióban zavarba ejtően ismételgették: „Ne engedjétek a gyermekeiteket az utcára, az életüket fenyegeti veszély!” S olyasmit is, hogy az „ellenforradalmat” már leverték, s itt a perc, az utolsó, hogy a megtévesztett ifjúság letegye fegyverét. Mert aztán már nincs visszaút, hiába a kétely, akinél fegyvert, lőszert találnak, nincs irgalom. Átok és oltalom jegyben jártak, lány és fiú kezében a fegyver, a győzelemig, nem tovább.
Reggel megerősítették a kijárási tilalmat, de az emberek „kijártak”, kikandikáltak a kapualjakból. A felkelők fegyvert kerestek, asszonyok élelmet, szerelmesek egymás tekintetét, tolvajok prédát, bűnösök menekvést, bebörtönzöttek szabadulást. Mindenki talált valamit, még a politikusok is: lépre csalást, rémült futást, gúzsba kötött megoldást, kibontakozást. Valahogyan mindenki érezte a sok lappangó csapdát, a Corvin közben, a Széna téren, Debrecenben és Győrben. Az ujjak és a fegyver ravasza úgy forrt egybe, mint hurokban az állat félénk moccanása. Érzi, ha újra mozdul, a hurok szorulni fog. S mégis futni kell! Harcolni kell.
Pattanásig feszültek az idegek azon a szombaton. A kommunista párt szétesett. A hadsereg teljes bizonytalanságban. Kire lősz? Kinek a parancsára? Az oroszok maguk is csapdában. Csapataik bent Budapesten. Fogytán lehet a lőszerük, élelmük, meg aztán ötödik napja egy tankban kuporogni Budapest-dzsungel közepén? S a bennszülöttek még lőnek is. Az anyjuk keservit! Az országban mindenütt ledöntik a szovjet emlékműveket, leverik a vörös csillagokat, Rákosi-címereket. Megostromolják a fegyverraktárakat, a börtönökből kiengedik a politikai foglyokat. Munkástanácsokat, forradalmi bizottságokat alakítanak. Az üzemeket elfoglalták, sztrájkolnak. Az első követelés: az oroszok menjenek haza. Aztán a többi. Hajaj! Vidéken a nép az úr. Inkább, mint Budapesten. Bizony! Az ávósok felszívódtak, valahol meghúzzák magukat. De van, ahol még folyik a harc a „fegyveres polgári lakóssággal”.
Budapesten a Rákóczi út 76. sz. ház tetején nagyobb számú fegyveres ellenálló rendezkedett be, miként számos hasonló épületben. A Széna téri Gottwald Gyárban a felkelő fegyveres munkások elbarikádozták magukat. Így volt ez szerte a városban, a gyárakban. Jellemző volt, mint például a Soroksári úton, hogy a lakók napok óta az óvóhelyeken vészelték át az ostromot, mert a ház tetejére települt felkelőket folyamatosan lőtték a szovjet csapatok. Volt, ahol fegyveres harc nem volt, de lényegében az egész ország tűzharcban állt. A rossz lelkiismeret is dolgozott, ávósok vagy pártalkalmazottak lőtték főbe magukat.
Az oroszok budapesti bevonulása a saját elhatározásuk volt, de csalódniuk kellett. Nem számoltak ugyanis ilyen mértékű fegyveres ellenállással. Lényegében csapdába kerültek. A kommunista párt (Magyar Dolgozók Pártjaként élte akkori végnapjait) egy része politikai megoldásban bízott (Nagy Imre, Kádár János), mások a brutális szovjet katonai fellépést sürgették (Földes László, Fehér Lajos). Voltak, akik fegyvert osztottak a munkásoknak, mondván, hogy jól ismerik a munkásosztályt, mert látták 1919-ben, mire képesek. „Nem kell félni fegyvert adni a munkások kezébe, ők tudni fogják, ki az ellenség…” – mondta Apró Antal. Mások már átmentek az oroszokhoz (Piros László, Gyurkó Lajos). Utóbbi ezen a szombaton parancsot adott, hogy Tiszakécskén a békés tömegbe lőjön a Magyar Néphadsereg vadászgépe. Az egyik pilóta géphibát jelentett, de a másik megtette. Tizenheten haltak meg és száztízen sebesültek meg a háromszori „rárepülésben”. Hogy a tábornok benzinkutasként végezte, a pilóta pedig „tisztázatlan körülmények közt” hunyt el? Ilyesmi minden maffia-családban megesik.
Vasárnap hajnalban Földes, Fehér, Czinege és mások kezdeményezésére magyar és szovjet csapatok támadást indítottak az ellenállás szíve, gócpontja, a Corvin köz ellen. De addigra sok minden történt. Nagy Imre (miniszterelnök) a támadást ellenezte. Lemondással fenyegetőzött. Sőt politikai fordulatot határozott el, egyetértésben Mikojan és Szuszlov Budapesten tartózkodó szovjet vezetőkkel, Kádár Jánossal és más kétkulacsos elvtársakkal. A támadás mégis megindult, de elakadt. A szovjet hadsereg még nem volt felkészülve a döntő csapásra. A légierő bevetését – vagyis Budapest bombázását – Nagy Imre már határozottan megtiltotta. Az adott körülmények közepette az orosz főparancsnok, Malinyin hadseregtábornok engedett. Ő már tudta, hogy megérkezett Szerov altábornagy, a KGB vezetője, s folyamatban van a mindent elsöprő támadás katonai feltételeinek megteremtése.
A kommunisták közül a politikai fordulatban talán Nagy Imre hitt egyedül. Egyedül is maradt. Talpnyalói, későbbi elárulói ott nyüzsögtek körülötte minden pillanatban. Később a perében is szembesülhetett néhányukkal. Bizony nem rá vetett ez rossz fényt, hanem rájuk. S főként gyilkosára, Kádár Jánosra. De azon a szombat éjszakán és vasárnap délelőttön valami olyasmi történt, amivel egy nép megdobogtatta az igaz emberek szívét szerte a világon. Ilyesmi csak szerelem és szabadság pillanatában lehetséges. Rakéták, bombák, fegyverek fenyegető árnyékában üzente a szabadságot. A szabadságot, amely riasztó volt Moszkvában, de sajnos Washingtonban, Párizsban és Londonban is. Hányszor riadtak már meg a mi szabadságunktól, küldetétes vágyainktól? Nem az emberek, mindig a hatalmasok. Hogy tud fájni nekik a mi szabadságunk máig is. De ezen a vasárnapon a The New York Times még azt írta: „Egy bátor nép új irányt adott a történelem menetének.”
Hideg, barátságtalan idő volt október 28-án, de a magyar miniszterelnök tűzszünetet hirdetett. Amit eddig „ellenforradalomnak” hirdettek, azt nemzeti demokráciának mondta. Koalíciós kormányt alakított – volt kisgazdákkal is – és olyan szavakat használt, mint nemzet, függetlenség, szuverenitás és szocializmus (is). A kormányban sajnos a kommunista bűnszövetkezet legsötétebb alakjai is szerepeltek, mint Apró Antal, Münnich Ferenc, Kossa István. Ez kissé lelohasztotta a lelkesedést. De az amnesztia, az ÁVH feloszlatása, az új Nemzetőrség, az orosz csapatok kivonása! Kossuth-címer, március tizenötödike nemzeti ünnep, s még béremelés is… Hiszen győzött a forradalom.
Vajon hányan voltak boldogok ezen a csillagfényes éjszakán, hűvös vasárnapon. Hányan álmodtak arról, hogy szabadon, szépen, mindenféle „őrszemek” nélkül élhetnek. S hogy az ország is, a hazánk is végre kikerül a hőskorok állandó tornyaiból és vermeiből, a magaemésztő véres zokogásból. Az új kormányra már aznap reagált az utca, volt aki örült, mások „Nagyimrov” – csak így hívták –, jó szándékát is kétségbe vonták. Az országba özönlöttek az újabb idegen csapatok. S azon a hétvégén, miként most is, nagyon elkélt a szelíd kérelem: adj Uram nyugalmat, vidámságot, szerelmet, gyermekben örökséget, s majd bölcsességet, csendességet, könnyű véget. Forradalmi üzenet ez, higgyék el, kivált a rengeteg forradalmat lejárató közhely és handabandázás hallatán, e mostani hűvös napokban.
