Óriási felháborodást okozott Brüsszelben, hogy Orbán Viktor az Európai Tanács péntek hajnalig tartó ülésén semmilyen nyomásnak nem engedve blokkolta az Európai Unió által Ukrajnának szánt 90 milliárd eurós hitelnek nevezett segélyt. Még elképzelni is nehéz, hogy pontosan melyek voltak a legdurvább sértések, vádak, fenyegetések, zsarolási kísérletek, amelyekkel a magyar miniszterelnököt próbálták meghátrálásra kényszeríteni. A kormányfő sejtelmesen az EU-csúcsot értékelve úgy fogalmazott: harcos volt, göröngyös, „egy kicsit rázott a kocsi”.
Régi pszichológiai szabály, hogy az veszti el végletesen a fejét, és kezd fenyegetődzni, zsarolni, akinek elfogytak az érvei, és az észszerűség helyett érzelmi alapon próbálja meg érvényesíteni akaratát. Az pedig éppen a gyengeség jele.
Az megsem fordult a morális felsőbbrendűségükben hívő európai politikusoknak a fejében, hogy saját maguk csapdájába sétáltak bele. Ma már elég világos, hogy a globalista elit szemében szálkának számító Orbánt mindenképpen szeretnék eltávolítani a hatalomból, és nem túlzás azt állítani, hogy Volodimir Zelenszkij a tudtukkal és csendes beleegyezésükkel fenyegette meg életveszélyesen a magyar kormányfőt, ahogy a gyermekei, unokái életének a kioltása is hasonló megfontolásból és logika mentén hangozhatott el az egykori ukrán tábornoktól. A képmutatás magasiskolája, ami az „európainak” nevezett nyomásgyakorlás terén működik. A brüsszeli boszorkánykonyhában otthonosan mozgó főokosok a müncheni konferencia előtt találhatták ki azt a tervet, hogy az orosz támadásra hivatkozva az olajcsapok elzárásával próbálnak krízist okozni Magyarországon, és az ennek nyomán fellépő elégedetlenség az áprilisi választáson majd elsöpri az Orbán-kormányt. Hogy mennyire faékegyszerűségűek, azt jól mutatja, Ursula von der Leyennek eszébe sem jutott a koronavírus-járvány idején, hogy lelepleződhet, ha mezei sms-ekben zsírozza le az oltóanyagüzletet; ahogy az Eva Kaili-ügyben részt vevők is hasonlóan primitíven jártak el, amikor milliós összegeket szekrénybe, bőröndbe rejtettek. Egy valamire való sakkozó hat-hét lépéssel számol előre, ám az Európát irányítók legfeljebb egyre, kettőre képesek. A tervek szövögetésekor fel sem merült bennük, hogy mire ők valamit is kiokoskodtak, addigra az ukrán szakemberek rég kijavították az állítólagos orosz drón okozta hibát, és erről hivatalosan értesítették is a magyar olajtársaságot, így szánalmassá vált a lerombolt vezetékre fogni az olajszállítás újraindításának elhalasztását.
Nem lennék az ukrán szakemberek helyében, akik korábban úgy tudták, hogy a vezeték javítása halaszthatatlan, és a munka elvégzésének hivatalos elismerése pedig egyenesen bűn. De hát megtörtént, írásba adták, így hiába is tesznek úgy Zelenszkijék és rá hivatkozva von der Leyenék, mintha ez egy valós probléma lenne, a dokumentumok másról árulkodnak, sőt pontosan az ármánykodásaikat leplezik le.
A Csupasz pisztoly burleszkjeleneteit idéző szavaikkal, eljárásaikkal tragikomikusan lejáratják magukat, és tetszik, nem tetszik, de magát az Európai Uniót, illetve annak intézményeit, hiszen még a Pál utcai fiúk is komolyabban vették gittegyletüket. Meglepetés persze senkit nem érhet, hiszen a Kína ellen bevezetett büntetővám, a Trumppal megkötött vámalku, a Mercosur-szerződés lebonyolítása mind, mind ebbe a sorba illeszkedik, ahogy az is, hogy nem számítottak Orbán vétójára.
Az óvodás toporzékolást talán legérzékletesebben a svéd miniszterelnök, Ulf Kristersson mutatta be, aki nagy felháborodásában kijelentette: „Ez árulás Ukrajnával szemben.” Majd még hozzátette, hogy az alapszerződés nem arra lett kitalálva, hogy egy ország ilyen módon blokkolhasson mindent.
De, tisztelt Kristersson, pontosan ilyen helyzetekről szól az egyhangúság intézménye, és ha értené az alapszerződés lényegét, akkor nem beszélne csacsiságokat. Nem véletlenül szabályozták részletesen, mihez kell minősített többség, és mihez kell egyhangúság. Emlékezhetne, hogy éppen az ilyen ostoba szájkarate miatt mehetett csak lassított ütemben Svédország NATO-csatlakozása.
Ha pedig az Ukrajna elárulása szóba kerül, akkor talán nem ártana tükörbe nézni, hiszen konkrétan az Ulf Kristerssonok – Ursula von der Leyentől Manfréd Weberen, Friedrich Merzen és Emmanuel Macronon át Donald Tuskig – árulják el Ukrajnát. Ők, akik pénzelik, fűtik a háborút, ahelyett, hogy békét teremtenének. Lehet, hogy Boris Johnson adta a nevét négy éve a béketárgyalások meglékeléséhez, de lényegében valamennyien mögötte álltak, és azóta is ezen dolgoznak. Az ő áldásos tevékenységük eredménye a több mint egymillió halott, az elborzasztó pusztítás. Mert mindent lehet Putyinra mondani, de négy éve ő hajlandónak tűnt a békekötésre, csak éppen a „Hajlandók Koalíciója” zsarolta meg Zelenszkijt, hogy a szerződés aláírása esetén Ukrajna semmilyen támogatásban nem részesül majd.
Ukrajna a Szovjetunió felbomlása idején még ötvenmilliós ország volt, s bár a háború kezdetére már negyvenmilliósra csökkent, azóta egyes becslések szerint – az oroszok által elfoglalt területeket, a kivándorlást és a halálozásokat is figyelembe véve – húszmillió körülire csökkent. Az erőltetett háború, a realitások semmibevétele sehová nem vezet, viszont megpecsételi az ukránok sorsát. Hiába lesz egyszer újjáépítés, hiába önt majd ezermilliárdokat az unió a fejlesztésekre, egy elnéptelenedett, elkerülhetetlenül migrációra kényszerülő ország már soha többé nem lesz a régi. Szavakban átírhatók a tények, de a gyakorlatban az ukránokat éppen Európa számolja fel, és ez az igazi elárulása Ukrajnának.
