Nem új, hogy az Európai Unió beavatkozik a magyar választásokba, lehetőségei szerint egy évtizede teszi már, hiszen a jogállamisági eljárás megindítása, a koronavírus-járvány utáni újraindítási terv elutasítása, majd az Erasmus-programból történt kizárás, a migrációs paktum ránk kényszerítése, illetve az ennek elhárítása miatti rekordbüntetés mind, mind ezt a célt szolgálta, és akkor olyan „apróbb” ügyekről még csak nem is beszélek, mint a kereskedelmi köntösbe öltöztetett oroszellenes olajszankciós csomag. Csakhogy, a sok-sok diszkrimináció nem ért célba, a magyar kormány nem hódolt be, sőt – ha kellett – egyedül állt szembe a brüsszeli agymenésekkel, amelyeket ugyancsak oldalakon át lehetne sorolni az erőltetett migrációs tervekkel kezdve, az átgondolatlan zöldátmenettel, az európai gazdákat és az élelmiszerbiztonságot veszélyeztető Mercosur-szerződéssel, egészen a háborús őrületig.
Az oroszfóbia meglepően gyorsan hatalmába kerítette az európai vezetőket, függetlenül attól, hogy Angela Merkel, korábbi német kancellár beismerése nélkül is tisztában lehettek azzal, hogy az Oroszország és Ukrajna között tető alá hozott minszki béke csupán egy fedősztori volt az újabb háborúra való felkészüléshez. A külvilággal mindezt akkor tudatták, amikor az ukrán diplomácia következmények nélkül megtehette, hogy Merkel utódját májas hurkának nevezze, ami után nem Volodimir Zelenszkijnek kellett bocsánatot kérni a szokatlan modortalanságért, hanem lényegében Olaf Scholz hajolhatott meg a sértegetők előtt, majd a sisakok és más védőfelszerelések küldését egyre keményebb fegyverek exportja váltotta fel. Európa legerősebb, legnagyobb országának vezetője kénytelen, kelletlen behódolt. Rákényszerült, mert a háttérben már szervezkedett a Manfred Weber, Ursula von der Leyen páros. Afelől ugyan erős kétségeim vannak, hogy maguktól ismerték fel a lehetőséget – ilyen éleslátást nem feltételezek róluk –, sokkal inkább a gyakorta emlegetett globalista háttérhatalom világosította fel őket, hogy ennél kedvezőbb alkalom aligha kívánkozhat a birodalomszervezés, az Európai Unió Európai Egyesült Államokká alakítása előtt, ők pedig ezzel beírhatják nevüket a történelembe. Csak rá kellett venni a tagállamokat, hogy ne külön, külön támogassák Ukrajnát, hanem miután elfogytak a raktárban porosodó elavult készleteik, behódoljanak a közös védelmi politikának, amelynek nagy előnye, hogy az érintett országok eladósodottságát nem növeli, mert majd az egészet az Európai Unió veszi a nyakába – igaz, hogy annak nincs önálló bevétele, hanem a tagállamokból él –, viszont a tagországok így kozmetikázhatják eladósodottságukat.
Ennek a háttérhatalomnak pedig azért oly fontos a birodalommá szervezés, mert minden egyszerűbbé válik, ha egyetlen helyen, néhány potentátot kell csak befolyásolni, és nem több tucat tagállamot, illetve vezetőit meggyőzni a számukra észszerű döntésről. A helyszínen már egyébként is mindent kiépítettek, a brüsszeli uniós központ ötszázméteres körzetében kétezer(!) multinacionális cég rendelkezik irodákkal, és az eddig befektetett pénzeket szeretnék még hatékonyabban kamatoztatni, az eddigi rendszer pedig akadályozza a haszon optimalizálását.
Ebben a kaszinóban nem euromilliárdok forognak, hanem ezermilliárdok! Semmi nem számít tehát, csak a birodalomépítés, amihez Ukrajna, illetve háborújuk egy remek eszköz. A kék-sárga színekbe öltözött „européer” politikusoknak érdektelen mennyi ukrán vész oda a fronton, hal meg a harcok, a rakétázások nyomán; nem csak a döbbenetes kényszersorozások felett hunynak szemet, de a Monaco utcáit elöntő luxusautóáradat sem zavarja őket. Még azon sem lepődnék meg, ha utólag kiderülne, hogy a befolyásos ukrán politikusok bukásához vezető korrupciós botrány kirobbanását is Brüsszelből irányították, nehogy Zelenszkijnek véletlenül is eszébe jusson békét kötni. Ahogy ne legyen illúziónk; az elmúlt években történtek okán nem hiszek benne, hogy Boris Johnson fejéből pattant ki a kijevi utazás gondolata, amikor négy éve villámgyorsan eltérítette az ukrán elnököt az oroszokkal való megegyezéstől. Túl sok a véletlen, és túlzottan minden egyirányba mutat.
A gépezet látszólag tökéletesen dübörög, még az amerikai elnök, Donald Trump béketörekvéseit is sikeresen semlegesítette eddig; egyetlen porszem maradt csupán, a magyar miniszterelnök. A világtérképen pontosan porszemnek, „pixelhibának” tűnő ország vezetője nem akar beállni a sorba, nyakaskodik, a jól eltervezett birodalomszervezést késlelteti, sőt vétóival egyenesen akadályozza!
Bevetették hát ellene az olajfegyvert, amit ilyen gyorsasággal hivatalos úton, uniós ügymenettel lehetetlen megoldani, de hát ott van Ukrajna, amely bármit megtehet… Mivel a véletlenekben továbbra sem hiszek; viszont tény, hogy az olajvezeték újra indításaként megjelölt időpont előtt rendezett müncheni biztonsági fórumra a pillanatnyilag semmilyen érdemi tisztséggel nem rendelkező, de a renitens miniszterelnök alternatívájának tartott „ködfelhő” is meghívást kapott, sőt nem csupán betekinthetett oda, hanem európai nagyságok csacsogtak is vele. Mit ád az ég…? A vezetéken azóta sem dübörög az olaj, sőt az uniós tagország energiaellátását veszélyeztető államot veszi védelmébe a szervezet teljes vezérkara, kiegészülve néhány tekintélyesnek tartott politikussal.
Mi másra gondolhatna a bebuktatni kívánt porszem, minthogy két hónapot se, csak a választásokig kell kitartania, amelyre elég jó esélyei is vannak, hiszen egyetlen csepp olaj nélkül is kilencven napra elegendőek a stratégiai készletei, míg Ukrajna – az olajzsarolás miatt általa blokkolt uniós pénzek nélkül – nem bír ki ennyi időt, csődöt jelenthet, ami akár a front összeomlásához és Zelenszkij bukásához vezethet.
Brüsszelben alaposan kiszámítottak mindent, a zöld asztalnál egy lapra tették fel a téteket, csak a magyar történelemmel nincsenek tisztában. Márpedig az elmúlt évszázadok Bocskaitól, Rákóczin, 1848-49-en keresztül 1956-ig arról szóltak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett magyarok többsége vitáik ellenére is összefogott. Ez az április 12-e nem homályos ígéretekről, nem valós vagy cáfolt adótervekről, nem 13. és 14. havi nyugdíjról, nem a megélhetés kiszámíthatatlan lehetőségeiről szól majd; még csak nem is pártok vagy személyek neve mellé kerülnek az x-ek, hanem már egyértelműen a rabság és a szabadság kifejezések állnak azokon a választócédulákon. Még hogy nem lesz szabad a választás?
