Nem vagyok egy állatvédő, nem gondolom, hogy az állatok jobb bánásmódot érdemelnek vagy fontosabbak lennének az embernél. Azt viszont gondolom, hogy alapvetően mindenkivel úgy kell viselkedni, ahogyan azt megérdemli. Az, amit nemrég láttam, valami még ennél is sokkal fontosabb megfogalmazására is rávezetett. Bár először nem így tűnik majd, valójában a szabadságról lesz szó.
Nemrég Hatvanban jártam, ahol van egy vadaspark. Mindenféle állattal találkozhatnak ott (főleg) a gyerekek. Az egyébként szépen működtetett helyen kialakítottak egy olyan részt is, aminek nincs teteje, csak el van kerítve és egy kis kapu vezet be ebbe a pici és zárt részbe. Ott nyuszik szaladgálnak a nyitvatartási idő alatt, a kis munkaidejük lejárta után pedig bezárják őket a nyugodt és zárt kis helyükre, ahol végre nem piszkálja őket senki. Ki is tettek egy táblát, amelyre ráírták, hogy nem lehet a nyuszikat bántani, például dobálni vagy kergetni, de az csak egy tábla és nagyjából annyit ér, amennyit betartatnak belőle.
A helyzetet tökéletesen bemutatja, hogy mit érnek a szabályok az élet minden területén, ha nem hisznek bennük. Ugyanis a valóságban nem áll ott senki, aki rászólna a gyerekekre, de leginkább a szülőkre. A gyerekek a szemem láttára próbálták cipelni a nyuszikat, amelyeket többük el sem bírt, ezért le is ejtette őket, pláne akkor, ha a szerencsétlen kis állat szabadulni akart, mert rettegett. A rohangálás közepette többször majdnem rájuk is léptek (logikusnak tűnik, hogy sajnos van olyan nap, amikor ez meg is történik), a létező összes módon húzták-vonták a kis állatokat, a fülüktől a bundájukig. A probléma ott kezdődik, hogy a szülők, ha szóltak is valamit, az nem volt erélyes. A felszólítás ugyanis akkor ér valamit, ha az elkövető tudja, hogy annak végre nem hajtása esetén következményekkel számolhat. A „ne csináld már, lécci”, meg a „ne bántsd a nyuszit” ide kevés lesz. Nehéz írásban átadni a közönynek azon léptékét, amit sok szülőnél tapasztaltam (az is logikus, hogy természetesen nem mindenki ilyen), mivel különösebben nem érdekli őket, hogy azzal a kis állattal valójában mi lesz. Ha egy ilyen pöttöm kis állat rosszul esik, a kis csontjait nagyon gyorsan el tudja törni.
Vidéken voltam kisgyerek, pont úgy, mint a mesében, mert szó szerint a Mátra alján és falu szélén voltam kicsi, egy zsákutca végén. Volt is mindenféle állatunk, később is, amikor onnan elköltöztünk. Nyulaink szinte mindig voltak (értelemszerűen, húsnak), de sokáig tartottunk lovakat is, így gyerekként elég hamar megtanultam az állatokról gondoskodni. Azt is megtanultam, hogy az állat, ha haszonállat, ugyanúgy megérdemli a minimális tiszteletet, mint bármilyen élőlény, vagyis amikor leöljük, akkor is úgy kell eljárni, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen, ha pedig a tányérra kerül, akkor a húst megesszük, és nem dobjuk ki, aminthogy én se szeretném, ha a hullám a kukában végezné. Ezért van az, hogy akit megneveltek, az a húst eszi meg először, illetve annyit szed belőle, amennyit meg is bír enni. Amikor dühít valakit, ha azt látja, hogy ipari csirkegyárban megfordulni sem tud egy szerencsétlen tyúk a ketrecében, akkor dühítse az is, ha a belőle készült ételt nem megeszik, hanem kidobják az emberek a kukába. Elismerem, hogy ez nem mindig kivitelezhető, de törekedni kellene rá.
Az olyan helyek, mint ahol ezúttal jártam, pont azt a feladatot látnák el, hogy más állatokra is élőlényként nézzenek azok az emberek, akiknek a lakásban tartható állatokon kívül egyebe nem lehet. Egy gyerektől nem lehet elvárni, hogy felelősségteljesen viselkedjen egy állattal, ráadásul, pont azért viszik oda, hogy találkozzon velük, és többet tudjon meg a világról, új dolgokat tapasztaljon meg, simizzen valakit, akit cukinak tart. A gyerek még egy tiszta lap, arra még lehet írni szép és rossz dolgokat is. Viszont apuka és anyuka már készen van, a kommentekből, az autózás során tapasztaltakból vagy egy munkahelyi, esetleg rossz szomszédi viszonyból könnyen kikövetkeztethető, hogy az emberek egy igen jelentős része szellemileg vagy sosem fejlődött ki igazán, vagy eleve gyéren bútorozott. Ezért nem lehet akárkinek a kezébe odaadni egy állatot, pláne beengedni a gyerekét az állatok közé, hiszen nincs ott senki, aki megtaníthatná arra a gyerekeket (és vele a szülőt), hogy miként kell viselkedni egy állattal. Mert bár apa vagy anya ott van, de velük is csak többen vagyunk.
Ilyen dolgokat csinálni csak úgy lehet, ha valaki az egész nyitvatartás alatt ott van az állatok mellett, és vigyáz rájuk. Nem csak megvédi az emberektől, hanem el is magyarázza, hogy miként kell viselkedni velük, mivel apától és anyától erre nem minden esetben lehet számítani. Hiszen pont ez lenne a hely lényege. Elhiszem, hogy ez plusz egy fizetést jelent, amit ki kellene gazdálkodni. Ám amennyiben erre nincs keret, úgy nem kell olyan lehetőséget biztosítani, amire nincs erő.
Az a téves feltételezés, miszerint minden ember nagyjából hasonló, és ezért hasonló dolgokat lehet elvárni egymástól, rendkívül veszélyes. Az emberanyag ugyanis vegyes minőségű, ezért a rendszert nem az ideálra, hanem a valóságos emberre kell tervezni. Nem csak ezen az egyetlen helyen és nem csak a kis szőrösök számára, hanem mindenütt, a többi ember számára is. A szabadságot ugyanis lehetőségek formájában lenne szabad csak kiérdemelni, amikor valaki bizonyította, hogy rá is szolgált. Önmagában felelősséget egyénre ismeretlenül átruházni nem szabad az élet egyéb területein sem. Éppen a jogosítványt csinálom, és ezért friss élmény a számomra, hogy az elméleti anyag részét képezi az az elvárás, miszerint feltételezzem a többi autósról, hogy betartják a szabályokat. Ez rendkívül szórakoztató. A többi autós közt akadnak ugyanis olyanok, akik nem tudnak térben tájékozódni, pszichológiailag alkalmatlanok a vezetésre, nem tudják felmérni a másik sebességét és távolságát, nincs ritmusérzékük, viszont üvölt két gyerek a kocsijukban, miközben telefonon veszekednek azzal, akitől elváltak, de legalább közben derékig ér a szemét a kocsiban, aminek az alja el van rohadva, és pénzért csúszott át a vizsgán.
Nem állítom, hogy az emberek alapvetően „rosszak”, hogy mindenkit ellenőrizni kell, de még azt sem, hogy a többség alkalmatlan. Csak azt mondom, hogy a szabadság önmagában nem érték, hanem csak akkor működőképes, ha mögötte vagy szűrés, vagy felügyelet, vagy következmény van. A nyulas eset azt mutatja, hogy mi történik, ha van lehetőség, de nincs felügyelet. A közutakon zajló hétköznapok pedig azt mutatják, mi történik, ha van jog, de a belépési szűrő túl gyenge. Hozhatnék még példákat a közösségi oldalak okozta társadalmi változásokról is, amelyekről évtizedekig azt hitték sokan, hogy elősegíti a tudás terjedését és a lehetőségek demokratizálódását. Hallom azon ismerőseim mondatait, akik annak idején örültek a YouTube és más hasonló online szolgáltatások adta lehetőségnek, mondván, most olyan emberekből is ismert zenész, rapper vagy színész lehet, akit a hagyományos médiumok kapuőrei nem engedtek be. Arra az észérvemre, miszerint kereskedelmi médiában dolgozóként láttam, hogy nem ok nélkül nem engedték oda széles nyilávnosság elé ezeket az embereket, nem volt nagy fogadókészség. Holott a felügyelet nélküli lehetőség nem szabadság, hanem felelősség nélküli kockázatátterhelés másokra. Ma a normális ember fizeti meg az árát annak, hogy az alkalmatlanokat alkalmasként kezelik.
A szabadság nem az, hogy bárki, bármit megtehet, amíg nincs rendőr mellette. A szabadság olyan lehetőség, amely csak akkor adható oda, ha az illető bizonyította, hogy tud vele élni anélkül, hogy másokra ráterhelné a saját alkalmatlanságának árát.
A legnagyobb őrültség vakon megbízni egy ismeretlenben, mivel a bizalmat ki kell érdemelni és a lehetőségekre rá kell szolgálni. Ha pedig valóban csak azok kapnának lehetőséget, akik méltók rá, nem csak sokkal kevesebb autó fogyna, hanem kevesebb lenne a baleset is, úgy az úton, mint egy vadasparkban. Akiket kizárnának vagy fegyelmeznének az alkalmatlanságuk miatt, azok természetesen ezt sérelemként élnék meg, és szabadságvesztésnek neveznék meg, diktatúrának, noha valójában csak olyan lehetőségektől esnének el, amelyekre nem alkalmasak.
A lehetőségek kiosztása előtt kellene az emberi minőséget ellenőrizni, nem utólag csodálkozni annak hiányán. Ezért a társadalomban a szabályokat és törvényeket nem az elvárt emberre, hanem a valóságos emberre kell szabni. Ugyanis a valóságban élünk, nem az elméletben.
