A kollektív Nyugat elhitte 2011 tavaszán, hogy valami csodás, sohasem látott forradalmi hullám söpört végig az észak- afrikai arab országokon, és olyan magasztos jelzőkkel illették a tömegek véres erőszakba torkoló tiltakozási hullámát, mint a „jázminos forradalom” vagy az „arab tavasz”. Ma már tizenöt év távlatából tisztán látszik, hogy a remélt rövid átmeneti időszak után a modern, demokratikus államberendezkedésre történő átállást a mai napig sem sikerült ezekben az országokban megvalósítani. Szintén súlyos tévedésben vannak azok, akik a forradalom kifejezést használták arra, ami Ukrajnában 2014. év kora tavaszán lezajlott. Még a felkelés szót is enyhe túlzásnak tartom, a legmegfelelőbb megfogalmazás a nyugati beavatkozással végrehajtott államcsíny lenne. Visszatekintve az elmúlt tizenkét esztendőre, látható, hogy a mai napig sem zajlott le hatalmi ágakat érintő, azokat átalakító államreform. Strukturális változások sem történtek az államrendszerben, csak a felületi erőviszonyok változtak, bizonyos vezető személyeket elzavartak, mások pedig gyorsan és dalolva átálltak a korábbi ellenzék oldalára. Sajnos, azonban napjaink állami vezetésében domináló erők esetében sem jelenik meg markánsan az az európai értékrend, amelyet mi magyarok is magunkénak vallunk.
Csak a történeti hűség kedvéért utalok arra, hogy Kijevben 2014. február 21-én a válság rendezéséről francia-lengyel-német és orosz közvetítéssel és az előbbi három ország jelenlétében megállapodást írt alá Viktor Janukovics akkori ukrán elnök, valamint három ukrán ellenzéki vezető: Vitalij Klicsko, az Udar (Ütés) párt elnöke, Arszenyij Jacenyuk, a Haza párt később ügyvivő kormányfőnek megválasztott parlamenti frakcióvezetője, valamint Oleh Tyahnyibok, a Szvoboda párt elnöke. Ebben az egyezségben Janukovics kötelezettséget vállalt arra, hogy tíz nap múlva koalíciós kormányt hoznak létre, továbbá decemberben előrehozott elnökválasztást tartanak, és visszatérnek a 2004-es alkotmányhoz, amely csökkenti az államfő hatalmát, és egyúttal növeli a törvényhozásét és a kormányfőét. Eltekintve attól, hogy Janukovics gonosz diktátor volt-e avagy sem, és milyen vélt vagy valós bűnöket követett el elnöksége idején, történelmi tény, hogy az egyezséget nem Janukovics rúgta fel. Az elnök még aznap este, a fokozódó és fenyegető ellenzéki nyomás hatására kénytelen volt elmenekülni Kijevből, Harkivba repült, ami gyakorlatilag a hatalma végét jelentette. Alapvető európai jogelv és nemzetközi követelmény, hogy a megállapodásokat be kell tartani (pacta sund servanda).
Amerika és az unió nemhogy nem segítette az ukránokat az akkori válságrendezési megállapodás teljesítésében, hanem szó nélkül eltűrte, és mélyen hallgatott, amikor az ellenzék az aláírt egyezség megvalósítására a legkisebb erőfeszítést sem tette meg. Nem jó üzenet, és nem biztató a jövőre nézve az, ahogyan a mindenkori ukrán kormányzó erők és nyugati támogatóik fittyet hánynak a részükről aláírt nemzetközi megállapodások betartására. Ismert, hogy az új ukrán kormány első intézkedései közé tartozott annak a nyelvtörvénynek az eltörlése, amely a magyar ajkú lakosság számára is biztosította a magyar nyelv hivatalos nyelvként való használatát. Azóta is folyamatos ígéretek hangzanak el az ukrán kormány képviselői részéről a magyar kisebbséget ért sérelem orvoslására, de a mai napig nem történt semmi ezen a téren. Sőt, nemzetközi és magyar hivatalos szervek részéről a magyar kisebbség hátrányára megváltoztatott választókerületi átalakítással szemben megfogalmazott kritikák ellenére esze ágában sincs az ukrán vezetésnek azon változtatni. A kárpátaljai magyar lakosságnak a népesség számarányához képest túlzott mértékű katonai mozgósítása és erőszakkal történő toborzása sem fogható fel az ukrán kormány baráti intézkedésének.
A hat éve folyó ukrán-orosz háború kapcsán ma már nem beszél senki sem arról, hogy a 2014–15-ben az EBESZ, Oroszország, Németország és Franciaország közvetítésével létrejött minszki megállapodások megteremtették az ukrajnai rendezés alapját. Sőt, az egyebek között a szakadár tartományoknak különleges alkotmányos státust előíró csomagot az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatban erősítette meg. Azonban a Minszki Egyezményt az ukránoknak eszük ágában sem volt betartani és a nyugati aláírók (német és francia) pedig nem is akarták azt betartatni. Utólag az akkori francia elnök és a német kancellár nyíltan bevallották, csak időt akartak nyerni az ukránok felfegyverzésére az oroszok ellen. Az ukránok is beismerték, hogy ők sem tekintették számukra kötelező érvényűnek a Minszki Egyezmény betartását, bevallottan időnyerésre játszottak az oroszokkal szembeni fegyverkezésre. Nyolc évig vártak az oroszok arra, hogy a Donbasz megkapja a megígért különleges státuszt, és abbamarad az ott élő orosz ajkúak gyilkolása. Nyolc év után megunták és odavágtak. Akkor most ki is az agresszor? És most egy volt náci ország véd- és dacszövetséget köt egy neonácik által uralt országgal? Itt tart ma Európa? Csak erre képes az Unió? Szégyen! Ezért a fönti folyamatok ismeretében egészen másként értékelendő a túlnyomó többségben orosz ajkú Krími Autonóm Köztársaságnak az ENSZ Alapokmányában testet öltött, népek önrendelkezési jogán alapuló akkori elszakadása.
Sajnos mindmáig lezáratlan a vita arról, hogy az önrendelkezési jog gyakorlását az államok területi integritásának védelmezésével hogyan lehet összhangba hozni. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján megállapítható: az önrendelkezés alkalmazása szelektíven, a nagyhatalmak politikai érdekeinek megfelelően történt. 1944-ben az Egyesült Államok az államhatárok módosítását még a nemzetközi béke és stabilitás eszközének tekintette. Ma pedig ragaszkodik a határok sérthetetlenségéhez a béke érdekében. Azonban 1970-ben egy ENSZ-határozatban a szervezet közgyűlése némi engedményt tett a status quo fenntartását illetően. E szerint, ha egy állam kormányzata nem képviseli faji vagy más jellegű diszkrimináció nélkül az „egész lakosságot”, a jogaiban sértett nép akár az egyoldalú elszakadáson is gondolkodhat! Sőt, újabban a hágai Nemzetközi Bíróság az ENSZ Alapokmányának az értelmezése során arra a felismerésre jutott, hogy az adott állam területi sérthetetlenségének az alkotmányában is megfogalmazott elve csak nemzetközi politikai összefüggésben, az államközi kapcsolatok esetében alkalmazandó, és semmi esetre sem értelmezendő a népeknek az állam valamely területének elszakadását eredményező önrendelkezési joga érvényesítése akadályaként (a hágai Nemzetközi Bíróság állásfoglalása szerint nem ütközött nemzetközi jogba Koszovó függetlenségének 2008-as kikiáltása). A fentiekből következően szükségesnek látszik egy árnyaltabb nemzetközi jogpolitikai megközelítése a 2014-ben megkezdődött donyecki és luhanszki területek önállosodási törekvéseinek.
Négy éve tart az öldöklő háború, Trump amerikai elnök és hazánk is békét akar, de az uniós vezetők elméjét megszállta a háború ördögének szelleme. Elburjánzott egy olyan beláthatatlan végkimenetelű háborús folyamat, amelyet félő, hogy a benne résztvevők nem tudnak kelő hatékonysággal kezelni. A háború szele napjainkra viharrá, világháborús szintre fokozódott, leginkább az unió ukránok részére biztosított esztelen pénzügyi támogatásának és gátlástalan háborús uszításának következtében. A Tisza Párt is bele akarja sodorni az országot egy oroszok elleni háborúba. Csak a jelenlegi kormány és Orbán Viktor képes arra, hogy mi magyarok kimaradjunk az készülő vérfürdőből.
A szerző jogász
