Pedig egyebek közt látta Ferenc Józsefet, a pesti utcákat, a fehér derekú nyárfákat, a kéklő tornyokat, a szivárványszínű dunai hidakat, a kerekre nyílt szemű nőket és szerelmes lovagokat. És látta, hogyan nevetik ki a múlt századbeli öregembereket, akik morálról prédikálnak a vad hajszában.
De vajon mit lát ma egy báván mosolygó, vaksi amerikai öregúr? Látja, hogy „mi történik Fehéroroszországban, Lengyelországban és Magyarországon, és a világ azon részein, ahol totalitárius rendszerek emelkednek fel…”
Nahát?! Mi, magyarok hiába nézünk körül fürkésző szemmel a házunk táján, az utcákon, tereken, településeinken, egy kanyi totalitárius rendszert se látunk itten. Igaz, volt ilyen régebben, de elhordta az irháját: vagy rozsdás lánctalpon, vagy piszkos pénzeszsákjával a hóna alatt szépen eloldalgott. Nem is érdekelne hát egy demenciába hajló, sápadtarcú öreg fickó hagymázas látomása, ha nem amerikai elnökjelölt volna, és nem tizenkét nap múlva rendeznék – hisztérikus, már-már polgárháborús légkörben – a sorsdöntő választást az Egyesült Államokban. Csakhogy Joe Biden könnyen a következő elnök lehet, s amikor korábban alelnök volt Obama mellett, a washingtoni ballib adminisztráció részéről a közép-európai országok kioktatása, leszólása, fenyegetése, burkolt vagy nyílt támadása folyt a csapból is. A rémeket „látása” tehát nem jó előjel.
Mi, magyarok azt látjuk, hogy – akaratunkon kívül – megint belekeveredtünk az amerikai választási kampányba, és ez nem szokott jót hozni nekünk. Mint például 1956 őszén, amikor Eisenhower elnök éppen az újraválasztásával (és a szuezi válsággal) volt elfoglalva. Akkor az amerikai vezetés, hangzatos „felszabadítási” retorikája ellenére, cserben hagyta a magyar szabadságharcosokat. A szovjet, valóban totalitárius rendszer – ezt látta vajon az akkor tizennégy éves Joe? – urainak tudomására hozták, hogy nem fogják fegyveresen támogatni a magyarokat. Vagyis a szabadság mintaállama szabad kezet adott Hruscsovnak és bűntársainak a magyar szabadságharc kíméletlen leveréséhez.
Az Egyesült Államok vezette Nyugat, mint 1945 után, ’56-ban is gyáva és tétlen volt, sőt az amerikaik lebeszélték a spanyol kormányt a magyarok megsegítéséről. Joggal mondta a madridi magyar követ, hogy a világ csak bámul, csodál, de nem mozdul! Egy spanyol jezsuita pap azt írta a magyarok elárulásáról: „Míg fényes nappal rád törtek gyalázva, / S Európa szívéről letéptek rőt kezek. / Keresztútján a művelt világnak / Magadra hagytunk tégedet”. Joe mindebből nyilván semmit nem látott, és semmit nem tanult meg kiváló amerikai iskoláiban. Pedig tanulhatna Truman elnöktől is, aki tudta, hogy több európai kis nép – köztük a magyar! – milyen sokat tett a történelem folyamán az egész Nyugat civilizációjáért. Őt a történelem megtanította arra, hogy a nemzetek vezetőire nézve kötelező nemcsak saját népük múltjának ismerete, hanem minden nemzeté, ha vállalni akarják a vezetői felelősséget.
Ha Joe bácsi felelős vezető kíván lenni, vén fejjel végre megtanulhatná és megérthetné Albert Camus örök érvényű történelmi leckéjét: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben… (A magyarok) királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot”. Természetesen az amerikai nép is megérdemli ezt az örökséget, és azt is, hogy alkalmas, éles szemű s eszű elnökei legyenek.
(A szerző lapszerkesztő)
