Egy lyukas lapockájú neandervölgyi csontváz szolgálhat a legkorábbi bizonyítékkal arra, hogy egy ember lándzsaseb következtében veszítette életét. Bár a mintegy 75 ezer éves lelet a fajtársak közötti szándékos erőszak egyik legrégebbi példája lehet, a régészek szerint egy tragikus vadászbaleset, vagy akár a modern emberrel (Homo sapiens) való halálos találkozás sem zárható ki.
A neandervölgyiekkel kapcsolatos ismereteink jelentős része az észak-iraki Kurdisztánban található Shanidar-barlangból származik. Bár a régészeti lelőhely még mindig rengeteg meglepetést tartogat a kutatók számára, ebben az esetben a tudományos áttörés egy ősi egyed korai és tragikus halálának köszönhető.
A Shanidar-barlang arról híres, hogy számos neandervölgyi csontvázat rejtett, köztük egy olyat is, amelyet sűrű pollenréteg borított – ezt sokan máig a legközelebbi, kihalt rokonaink temetkezési szokásainak és „virágos gyászának” bizonyítékaként értelmezik. A régészek még az 1950-es években találtak itt részleges, illetve nagyrészt hiánytalan neandervölgyi csontvázakat, de a háborúk és Irak feszült politikai klímája miatt a kutatások és elemzések évtizedekre megakadtak.
Graeme Barker, a Cambridge-i Egyetem professzora egy interjúban elmondta, hogy 2015 óta – amióta a helyzet ezt újra lehetővé tette – rendszeresen vezet expedíciókat Shanidarba.
Egy lándzsa a szívbe
„A Shanidar-barlangban végzett ásatások bizonyították, hogy a neandervölgyiek két fő időszakban laktak és temetkeztek itt: az egyik fázis körülbelül 75 000, a másik pedig 50 000–45 000 évvel ezelőttre tehető” – magyarázta Barker.
A „Shanidar A” néven azonosított példány a korábbi időszakból származik. A szerencsétlen sorsú egyed maradványai között találtak egy lapockát, amelyen egy majdnem tökéletesen kör alakú lyuk tátong. A sérülés jellege egyértelműen arra utal, hogy az áldozatot felülről, nagy erővel szúrták le.
Noha a faeszközök jellemzően rosszul konzerválódnak, közvetett bizonyítékok utalnak arra, hogy a neandervölgyiek már 400 000 évvel ezelőtt is használtak lándzsákat. Az azonban, hogy ezeket a fegyvereket kizárólag élelemszerzésre (vadászatra), vagy a hominidák közötti területi és személyes konfliktusok rendezésére is bevetették-e, eddig bizonytalan volt. Az új felfedezés most fontos támpontot ad ehhez a kérdéshez.
„Egészen rendkívüli, hogy egy 75 000 évvel ezelőtti lapocka ilyen tökéletes állapotban maradt fenn. Ezek a csontok annyira vékonyak, hogy gyakran még a modern kori temetkezésekből sem kerülnek elő hiánytalanul” – fogalmazott egy közleményben dr. Emma Pomeroy, a Cambridge-i Egyetem kutatója. „Sikerült egyetlen darabban kiemelnünk, mintegy nyolc méternyi kőzet- és üledékréteg alól.”
A kutatók ma már tudják, hogy a neandervölgyiek társadalma sokkal összetettebb volt a korábban feltételezett, kizárólag a nyers erőre épülő bestiális képnél. Ez azonban nem jelenti azt, hogy békés pacifisták lettek volna: ugyanúgy képesek voltak arra a fajta erőszakra, amilyet a modern emberek követnek el egymás ellen.
A szakértők hangsúlyozzák, hogy a halálos balesetek is teljesen életszerűek lennének – elég csak elképzelni egy kaotikus vadászatot, ahol egy neandervölgyi csoport közelről próbál leteríteni egy mamutot. Ugyanakkor a csonton lévő lyuk elhelyezkedése a szándékos emberölés elméletét erősíti: pontosan ilyen sebet várnánk, ha a lándzsát forgató támadó célzottan a szívet akarta volna átdöfni.
„Az ebből a korszakból származó fegyverek alapján készített lándzsamásolatok által hagyott nyomok tökéletesen illeszkednek a neandervölgyi lapockán talált lyukhoz” – tette hozzá Pomeroy. „Ez a korai fegyvertechnológia abszolút alkalmas volt egy ilyen sérülés okozására.”
Ez a lelet az első fizikai bizonyíték a neandervölgyiek lándzsahasználatára a Közel-Keleten. Mindez azonban egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük azt, amit más régiókból már tudunk a technológiai fejlettségükről.
„A rendelkezésre álló adatok arra utalnak, hogy a neandervölgyiek és őseik már évezredekkel Shanidar A halála előtt elsajátították a famegmunkálás és a fegyverkészítés fortélyait” – mondta Pomeroy. „Ez a tudásanyag a neandervölgyiek teljes elterjedési területén jelen lehetett, Walestől egészen Szibériáig.”
Másrészről, 75 000 évvel ezelőtt a neandervölgyiek már nem érezhették magukat egyeduralkodónak a térségben, hiszen a Homo sapiens is ezen az útvonalon haladt keresztül az Afrikából induló nagy vándorlása során. Bár genetikai bizonyítékok igazolják, hogy a két emberféle között volt szexuális kapcsolat, a fizikai összetűzések és az erőszakos konfliktusok legalább ilyen gyakoriak lehettek.
Erőszak és gondoskodás egyaránt jelen volt
„Ennek a neandervölgyi egyednek az utolsó pillanatairól csak annyit tudunk biztosan, hogy erőszakos véget ért, és egy falándzsa hegye okozta a halálát” – foglalta össze Barker. A professzor szerint azonban nem szabad hagynunk, hogy az ilyen egyedi esetek eltorzítsák az ősi rokonainkról alkotott általános képet.
„A mély őstörténetben a szisztematikus erőszak bizonyítékai kifejezetten ritkák. A fegyveres konfliktusok nyomai túlnyomórészt nem a neandervölgyiekhez hasonló, kisebb vadászó-gyűjtögető csoportok idejéből származnak, hanem az évezredekkel későbbi, letelepedett mezőgazdasági közösségek korszakából” – mutatott rá a kutató.
„A régészeti leletek alapján a szervezett, személyek közötti erőszak első egyértelmű bizonyítékai a jóval későbbi (neolitikus) földművelő emberektől származnak. Ők már letelepedett falvakban éltek, sokkal nagyobb számban, mint a jellemzően 30-50 fős vadászó-gyűjtögető hordák. Ezekben a társadalmakban már megjelent a magántulajdon, a földbirtoklás és az örökölhető vagyon koncepciója, ami teljesen idegen volt a vadászó-gyűjtögető életmódtól, és remek táptalajt biztosított a háborúskodásnak.”
Feltételezve, hogy ez a békésebb szociális modell a Shanidar-barlang lakóira is igaz volt, a lapockán átdöfött egyed vagy rendkívül balszerencsés volt, vagy valamiért nagyon kivívta a társai haragját, ugyanis nem a végzetes lándzsaszúrás volt az egyetlen súlyos sérülés az életében. A maradványai között talált hét fennmaradt fogának egyike letört, a környező fogak pedig befelé fordultak, ami egy brutális erejű, az arcot ért tompa ütés egyértelmű jele.
Ez a trauma – származzon akár egy haragos fajtárstól, akár egy védekező mamuttól – a sérült fogon lévő fogkőlerakódás vastagságából ítélve legalább egy évvel a halálos dárdaszúrás előtt történt. „A középső és felső paleolitikum idején a neandervölgyiek és a modern emberek körében is gyakoriak voltak a súlyos traumák, ahogy az is, hogy az áldozatok túlélték ezeket” – írják a tanulmány szerzői. „A Shanidar A esetében tapasztalt arccsonti sérülés azonban kiemelkedően súlyos és szokatlan volt.”
„Egy olyan erejű ütést túlélni, amely így széthasítja a fogakat, majd legalább egy évig életben maradni és táplálkozni, lehetetlen lett volna a többi neandervölgyi folyamatos gondoskodása és támogatása nélkül” – hangsúlyozta Pomeroy.
A sérült egyed valószínűleg csak puha, pépes ételeket tudott megrágni, így a társai feltehetően beáztatták vagy megfőzték neki a növényi táplálékot. „Kétségtelen, hogy Shanidar A-nak komoly nehézségei voltak a kommunikációval, és élete utolsó időszakát állandó fájdalmak, valóságos gyötrelmek közepette élte le” – mondta a szakértő.
Ez a felfedezés tökéletesen rímel a Shanidar-barlang leghíresebb régészeti kincsének történetére. Körülbelül 25 000 évvel Shanidar A halála után egy másik neandervölgyi is élt a barlangban: egy lebénult karú, súlyos ízületi gyulladásban szenvedő, valószínűleg süket és félig vak egyed, aki hosszú ideig maradt életben olyan fizikai hátrányokkal, amelyek a közösség áldozatos gondoskodása nélkül gyors halálhoz vezettek volna.
„Shanidar A maradványai tökéletesen tükrözik annak a jelenségnek a kettős természetét, amit mi emberségnek nevezünk. Egyrészt ott van a szörnyen erőszakos vég egyértelmű bizonyítéka. Másrészt viszont kétségtelenül egy olyan személyről beszélünk, akit élete legsúlyosabb időszakában ápoltak és gondoztak a társai” – összegezte Pomeroy.
A lapockán és a fogakon kívül a kutatók csak egy jobb kezet, valamint két teljes és egy részleges bordát tudtak azonosítani a Shanidar A-ból, így rejtély marad, milyen további sérüléseket szenvedhetett el a becsült 45 éves élettartama alatt.
Az egyed egyike annak az öt neandervölgyinek, akiket a barlang egy viszonylag kis, ágyméretű részén temettek el. Mind a Shanidar A-t, mind a fölötte lévő csontvázat a hátára fektetve, kelet felé néző fejjel helyezték nyugalomra. „Úgy gondoljuk, hogy szándékosan temették őket egy hatalmas, a barlang mennyezetéről leszakadt sziklaoszlop mögé, amely a neandervölgyi korban a barlang lakóterének egyfajta kiemelkedő, szentélyjellegű jelzőköve lehetett” – részletezte Barker. „Ez a koncentrált temetkezési csoport egyedülálló a neandervölgyi régészet történetében.”
„A legésszerűbb magyarázat a szándékos és szimbolikus temetkezési viselkedés” – erősítette meg Pomeroy. „Ezek a neandervölgyiek újra és újra ugyanarra a helyre tértek vissza, hogy eltemessék a halottaikat. Néhányukat ráadásul azelőtt hantolták el, hogy az alattuk fekvő korábbi test teljesen lebomlott volna, tehát a temetések éveken, esetleg egy-két évtizeden belül követték egymást.”
„A Shanidar-barlang leletei azt bizonyítják, hogy legközelebbi evolúciós unokatestvéreink, a neandervölgyiek rendkívül összetett szociális hálóval rendelkeztek, amelyben éppúgy helyet kapott a feltétel nélküli gondoskodás és az együttérzés, mint a brutalitás és az erőszak” – zárta gondolatait Barker. „Ez persze nem azt jelenti, hogy 'szinte olyanok voltak, mint mi' – sokkal inkább azt mutatja meg, hogy az emberi létnek többféle formája is létezett, és mi, Homo sapiensek, egyáltalán nem vagyunk egyedülállóak abban a képességünkben, hogy önzetlenül segítsük, vagy éppen kíméletlenül bántsuk egymást” – írta az IFLScience.
