A Falkland-szigeteki háború 1982 áprilisában robbant ki. Belpolitikai okok miatt az argentin junta az argentinok által vitatott fennhatóságú Malvinas vagy angol nevén és közismertebb nevén Falkland-szigetek ellen egy partraszálló műveletet indított, amelyben a túlerejű argentin tengerészgyalogság legyőzte a 68 fős brit helyőrséget. Miután a tárgyalások nem vezettek eredményre, és az ENSZ inkább a NATO-szövetséges Nagy-Britanniát, semmint a semlegesnek számító Argentinát támogatta, megindult a hadüzenet nélküli furcsa háború brit hadművelete a szigetek visszaszerzésére, az Operation Corporate.
Nehézzé tette a hadművelet megvalósítását, hogy a brit flotta éppen sokadik leépítési fázisában tartott, amelynek köszönhetően nem csak a szárazföldi művelethez szükséges partaszállító hajókat, hanem a flotta legnagyobb egységét, a II. világháborúban épült HMS Hermes repülőgéphordozót is szó szerint a bontó széléről kellett visszarántani és a déli féltekére küldeni.
Tovább bonyolította a helyzetet a hatalmas távolság, ugyanis a hadszíntér a Föld másik oldalán helyezkedett el, körülbelül 13 000 kilométerre Nagy-Britanniától. A híres musical, az Evita egyik dalát kifigurázó „Ne sírj értem törzsőrmester” című könyv kitűnően mutatja be egyrészt az úgynevezett embedded, azaz az alakulatok mindennapi életét bemutató sajtósok életét, másrészt pedig a haditudósítás nehézségeit. És ha már itt tartunk, a brit sajtó korlátokat nem ismerő tevékenysége több kapcsolódó műveletet is meghiúsított, köztük például egy olyan felderítő műveletet, amelyben uruguayi festéssel ellátott brit Canberra típusú felderítő gépek repültek volna át a sziget felett. Miután néhány hasonló művelet terve is kiszivárgott, amely felborította a katonai terveket, így végül a brit kormányzat kénytelen volt szigorú szabályokat rögzíteni a sajtó számára. Visszatérve a hadműveletekre, a megérkező brit kötelék fő ereje a második világháborús és többször átépített HMS Hermes volt, amelyet az Invincible osztályú HMS Invincible egészített ki. A brit tervezők számára a fő problémát az jelentette, hogy a két hordozón egyszerre legfeljebb 30 darab, helyből felszálló Harrier alkotta az összes elérhető légierőt. Ennek a maroknyi gépnek lett volna a feladata nem csak a partaszállást, hanem az ezt támogató haditengerészti kötelékek légvédelmét is biztosítani.
Velük szemben 122 argentin repülőgép köztük 50 modern vadász állt argentin oldalról. A problémát nekik is a szigetek a szárazföldtől való nagy távolsága jelentette, bár az angolok számára ismeretlen módon az amerikai A-4 Skyhawkok alkalmasak voltak a légi utántöltésre. Ez utóbbi, régebbi gépek mellett az argentinok számára francia Mirage III szuperszonikus vadászgép, annak Izraeltől vásárolt Dagger elnevezésű változata, illetve a franciáktól vásárolt Super Etendard szubszonikus könnyűbombázók is elérhetőek voltak. Az utóbbiakra lehetett felszerelni a korszak legmodernebb rakétáját, az Exocetet, amellyel egyébként a brit flotta is el volt látva. Ha már itt tartunk, külön csavar a történetben, hogy az argentin flottában két modern brit gyártású Type-42 osztályú fregatt romboló is szolgált.
II. világháborús eszközök
Május elejére beérkezett a brit kötelék a Falkland / Malvinas szigetekre és a brit kormány által kijelölt 200 mérföldes, azaz 370 km-es zárt területet vont Port Stanley főváros és a Falkland szigetek közé. Május 2-án az argentin flotta egy két irányú támadással igyekezett ezt a blokádot feltörni. Mivel az argentin repülőgép hordozóról az üzemanyaggal és bombákkal megrakott A-4 Skyhawkok a gyenge szél miatt nem tudtak felszállni, ezért a támadást elhalasztották, de erről a tényről a britek a területet őrző 3 nukleáris meghajtású vadásztengeralattjárókat nem értesítették. A második világháborús amerikai gyártású könnyűcirkáló az argentin ARA General Belgrano a blokád övezeten kívül haladt, amikor az HMS Conqueror brit tengeralattjáró elsüllyesztette. Mivel brit felderítő egységek nem tartózkodtak a térségben, valószínű, hogy a támadásra egy az Egyesült Államoktól kapott információ alapján kerül sor.
Eközben a Malvinas/Falkland szigetektől nem messze található, és az argentinok által szintén megszállt a déli Georgia szigetek ellen az SCIS és az SBS közös akciója során már április végére brit kézre került.
Május 10-én egy argentin Neptun tengerészeti felderítő gép felfedezte a brit hajók által az értékes hordozók és partraszállító hajók előtt felállított védvonalat, és két Super Étendard gép a levegőbe emelkedett, egy-egy AM.39 Exocet hajó elleni rakétával. Noha az HMS Glasgow észlelt felkapcsolt lokátorokból származó jeleket, sőt, még a radarképernyőn is láttak célt, a brit parancsnokság habozott emelni a készültséget, megbízhatalannak tartva a HMS Glasgow jelentését. A 35 km-ről indított Exocet-ek ekkor már úton voltak (miközben a HMS Glasgow fedélzetén zavaró dipól kötegeket lőtt fel és teljes harckészültséget rendeltek el) a mit sem sejtő HMS Sheffield felé, amely éppen műholdas kommunikációt folytatott, és emiatt kvázi „vak” volt a radar-besugárzás jelzője, a lokátora pedig alkalmatlan volt a 30 méter alatt közeledő rakéták felderítésére. A személyzet alig pár másodperccel a becsapódás előtt észlelte a közeledő veszélyt, de túl késő volt már. A hajón kiütő tűz megfékezése négy órányi erőfeszítés után sem ért el átütő sikert, így kiadták a hajó elhagyására vonatkozó parancsot. Végül a roncs még hat napig a felszínen volt az HMS Yarmouth vonatókötelén, de egy viharban végül az oldalán lévő lyukon keresztül elöntötte a víz és elsüllyedt. Ez volt a Royal Navy első hadihajóvesztesége a II. világháború óta.
Brit partraszállás
A május 21-én végrehajtott brit partaszállás után a háború már csak a szárazföldön dőlt el, így a végül 5 brit tengeralattjáróra nőtt fedezetnek nem volt további feladata. A partaszállás folyamata miatt mozdulatlan szállító hajókat több találat érte, mind az HMS Sir Galahad, mind a HMS Sir Tristan súlyos károkat szenvedett, az előbbi később el is süllyedt. A partraszállás ennek ellenére sikerrel járt, és a partra tett brit 3. Commando dandár tengerészgyalogos, illetve ejtőrnyős zászlóaljai egy nagyjából tíznapos hadjárat során elfoglalták a Port Stanleyre, a Falkland-szigetek fővárosára néző dombokat. Mivel a felszerelés nagyrészét, illetve a teherszállító helikoptereket szállító Atlantic Conveyor teherhajót május 25-én az argentin légierő elsüllyesztette, a logisztikai nehézségek megoldása, és az 5. gyalog dandárból álló erősítések megérkezése után június 11-én megindult a végső brit támadás, amely 3 nap alatt sikerrel járt megszüntetve ezzel az argentin megszállást a szigeten.
A tengeren tovább tartottak a harcok
A körzetben a megmaradt két Type-42 légvédelmi rombolót (amelyek a közepes/nagy hatótávolságú Sea Dart légvédelmi komplexummal bírtak) egy-egy Type-22 fregattal párosították (utóbbiak a modern, kis hatótávolságú Sea Wolf légvédelmi rakétákkal rendelkeztek), nem hivatalosan Type-64 párosnak elkeresztelve. A cél a flotta magjának, a hordozóknak és szállítóhajóknak a védelme az ellenséges repülőgépektől, az egyik ilyet a Type-42-es HMS Coventry és a Type-22-es HMS Broadsword alkotta. A csapda működött, május 25-én két A-4 Skyhawk gépet is lelőtt a Sea Dartjával, azonban később két hullámban 2-2 Skyhawk támadta meg. Az HMS Coventry radarja képtelen volt a szigetek felől érkező repülőgépeket befogni, az HMS Broadsword Sea Wolf rendszere pedig „lefagyott”, újra kellett indítani a számítógépét. Az egyik Skyhawk bombája a felszínről felpattanva eltalálta a Coventry tatján álló Lynx helikoptert. A romboló parancsoka ekkor – abban a hitben, hogy nem számíthat a Broadsword-ra – elkezdett jobbra egy kitérő manővert, amivel viszont pont a fregatt és a közeledő célok közé manőverezte be magát. A második hullám egyik gépéről ledobott három bomba viszont igen szerencsés helyeken találta el az HMS Coventry-t. A hajót sérülései miatt gyorsan elhagyta a személyzete, majd felborult, és lassan alámerült. Itt érdemes megemlíteni, hogy a II. világháborús színvonalú, légibombás támadással sikerült egy modern brit hajó ellen jelentős sikert elkönyvelnie az argentin légierőnek.
A fentieken kívül az utolsó jelentős haditengerészeti esemény június 11-én történt, amikor a HMS Glamorgan rombolót a partról egy improvizált utánfutóról indított Exocet rakéta eltalálta és megrongálta. Ez a művelet ismét megmutatta, hogy a döntő erőt a szárazföldi hadműveletek képezik, azonban ezek megvalósítása lehetetlen lett volna a hadiflotta támogatása nélkül. A brit flotta még utoljára képes volt több ezer kilométerre határaitól biztosítani az erő kivetítését. Azonban a legközelebbi bázis a hatezer kilométerre található Ascension szigete volt az Atlanti-óceán kellős közepén, így túlzás nélkül állítható, hogy hajszálon függött az egész művelet.
Három bálnát is támadó tengeralattjárónak néztek
Jól mutatja az argentin tengeralattjáróktól, elsősorban a két német gyártású, modern Type 209-tól való félelmet, hogy szinte a teljes, egy hónapig tartó hadművelet során a brit flotta egységei mozgás során fenntartották az I. világháború óta alkalmazott, kimerítő cikkcakkolást. Sőt ez egyik modern egységről, az HMS Brilliant brit fregattról kiderült a háború után, hogy három bálnát is támadó tengeralattjárónak nézett, ezért „megsemmisítette” szerencsétlen tengeri emlősöket. Arra a kérdésre, hogy a modern argentin tengeralattjárókon található SST-4 irányított, azaz manőverező torpedók ellen erre mi szükség volt, nos arra nehéz válaszolni. Tény mondjuk, hogy a fenti két egység közül az egyik – ARA San Luis – négy ilyen torpedót is kilőtt(!), amelyek becsapódtak, de nem robbantak fel! Ezt később gyújtásuk és a vezérlő rendszereik hibájának, a megfelelő felkészülés hiányának és a tapasztalatlan legénységnek tudták be. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a régebbi, amerikai Guppy osztályú tengeralattjárókon is irányított torpedók, a passzív szonárral felszerelt Mark 37-esek álltak rendszerben.
És hogy miért is fontos felidézni a fentieket? Részben azért, mert Argentína sohasem tett le arról, hogy visszaszerezze a szigeteket. Bár argentin polgári jelenlét nem volt a múltban és jelenleg sincs, a dél-amerikai kontinenshez relatív közel fekvő terület több okból is kiemelt fontossággal bírt minden argentin kormányzat számára. A globális dél által elsősorban Malvinas szigeteknek hívott területek feletti fennhatóság a gyarmati múlt egyik utolsó és a sokak számára fájó emléke. Az Egyesült Államok 44 éve diplomáciailag, hírszerzési információkkal, és több egyéb módon közvetlenül illetve aktívan támogatta Nagy-Britanniát a sziget visszaszerzésében. Azonban a hangulat mára jelentősen megváltozott, mivel a brit munkáspárti kormányzat több olyan döntést hozott, amely keresztezte Donald Trump szándékait. Az egyik legkomolyabb Trump-támogató az argentin Milei elnök egyik Falklanddal kapcsolatos megjegyzésére az amerikai kormányzat úgy reagált, hogy nem tartják elképzelhetetlennek: az argentin igényeket támogassák egy esetleges nemzetközi – egyértelműen nem katonai – rendezéskor.
Ahogy szokták mondani így múlik el a világ dicsősége, így lehet a múlté az amerikai-brit különleges kapcsolat a megváltozott világban.
