Az új kutatás szerint az emberi evolúció egyik fontos átmenete jóval összetettebb lehetett, mint azt korábban gondolták.
A kutatók mintegy 1,5–3,7 millió éves Australopithecus- és korai Homo-fosszíliák végtagcsontjait vizsgálták, és azt elemezték, hogyan alkalmazkodott a csontok szerkezete a mindennapi mozgáshoz. A csontok ugyanis idővel megerősödnek azokon a helyeken, amelyeket rendszeresen nagy terhelés ér.
A vizsgálat egyik legérdekesebb eredménye az Australopithecusokkal kapcsolatos. Ezek az ősi emberelődök már képesek voltak két lábon járni, ám ez nem jelentette azt, hogy teljesen felhagytak a fákon való közlekedéssel. A karcsontjaik viszonylagos erőssége ugyanis inkább a mai emberszabású majmokéhoz hasonlított, ami arra utalhat, hogy a felső végtagokat továbbra is jelentős mértékben használták a fákon. Eközben a lábcsontok terhelési mintázata már részben a későbbi emberi mozgásra emlékeztetett.
A kutatók szerint tehát az Australopithecusok különleges életmódot folytathattak: a földön két lábon jártak, miközben a fák között is rendszeresen mozogtak. Ez arra utal, hogy a két lábon járás kialakulása és a fák elhagyása nem ugyanabban az időben történt. A kutatás szerint a jelentős változás később, a korai Homo megjelenésének idején következhetett be, nagyjából 2 millió évvel ezelőtt.
A korai Homo egyedeinek csontjai már sokkal inkább a modern emberhez hasonló mintázatot mutattak: a combcsontok a karcsontokhoz képest erősebbek voltak, ami a hosszabb, földön megtett gyaloglásra való fokozott alkalmazkodást jelezheti. A kutatók szerint ez egy fontos viselkedésbeli változás jele lehetett, amelynek során őseink egyre inkább a talajon közlekedtek, és egyre kevésbé támaszkodtak a fákra.
A felfedezés azért is érdekes, mert ez az időszak egybeesik az emberi agy méretének jelentős növekedésével. A kutatók felvetették, hogy a nagyobb távolságok megtételére való áttérés, az új táplálékszerzési stratégiák, a szerszámhasználat és más változások egymással összefügghettek. Ez azonban egyelőre csak kutatói hipotézis, nem bizonyított közvetlen kapcsolat.
A mintegy hárommillió éves csontok így egy olyan korszakba engednek bepillantást, amikor őseink már egy lábbal a földön, egy másikkal pedig még a fák között éltek. A leletek alapján az emberi járás kialakulása nem egyetlen nagy ugrás lehetett, hanem egy hosszú, fokozatos átmenet, amelyben a fákon és a talajon való mozgás hosszú időn keresztül párhuzamosan létezett – írja a Scitechdaily.
