Évszázadok óta próbálják megfejteni a régészek a jégkorszaki sziklarajzok titkát. Egy új elmélet szerint a paleolitikum művészeit nem feltétlenül a misztikum, hanem maguknak a barlangoknak az optikai illúziói és az árnyékok játéka inspirálta.
Az észak-spanyolországi El Castillo barlangban 13 és 41 ezer évvel ezelőtt valószínűleg számtalanszor jártak a paleolitikum művészei. Csupán fáklyákkal és kezdetleges lámpákkal világítottak, amelyek nemcsak a veszélyes eséseket segítettek elkerülni, hanem azokat a barlangi medvéket is, amelyeknek a karmai képesek lettek volna sziklát is hasítani. Behatoltak a legmélyebb, legsötétebb kamrákba, és nemcsak állatokról, hanem vörös korongokról, emberi kéznyomokról és geometriai mintákról is metszeteket és rajzokat készítettek – amelyek közül közel háromezer a mai napig kivehető.
„Ha a paleolitikumi leleteket egy könyvnek tekintenénk, akkor El Castillóban többé-kevésbé az összes fejezetet megtalálnánk” – véli Eduardo Palacio Pérez régész. „Gyakorlatilag a teljes európai paleolitikumi barlangművészet tematikája fellelhető itt.”
Napjainkban a „sötét zónaként” ismert terület – ahová a természetes fény már nem jut el – közel sem annyira veszélyes. A barlangi medvék több mint 24 ezer évvel ezelőtt kihaltak, El Castillót pedig az 1950-es években lépcsőkkel és villanyvilágítással is felszerelték a turisták számára. Az úgynevezett Polikróm Panelnél a művészek évezredek során valósággal telezsúfolták a falat kézsablonokkal (fújt kéznyomokkal), valamint fekete szénnel, illetve vörös, narancssárga és barna okkerrel rajzolt állatkörvonalakkal, amelyek az idők során különböző mértékben kifakultak.
Bár a modern kutatók számára a fal szent, és szigorúan tilos hozzáérni, a paleolitikum emberei számára ennek nyilvánvalóan az ellenkezője volt igaz. Rendkívül szoros fizikai kapcsolatban álltak a sziklákkal – magyarázza Diego Garate, a spanyol Kantábriai Egyetem professzora. (Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a Max Planck Intézet kutatóinak nemrégiben sikerült ősi emberi DNS-t kinyerniük néhány festett barlangfalból. Az alkotások elkészítéséhez az ősemberek valószínűleg a szájukba vették a pigmenteket, majd ráfújták a festéket a falon lévő kezükre, hogy sablonokat hozzanak létre.)
Látomások a sötétben
Vajon mi motiválta az őskori embereket arra, hogy barlangokban – gyakran komoly személyes kockázatot vállalva – művészetet alkossanak? A kérdés azóta foglalkoztatja és osztja meg a régészeket, amióta 1879-ben felfedezték az észak-spanyolországi Altamira-barlang mennyezetén a lenyűgöző vörös-fekete bölényeket. Különböző elméletek jöttek és mentek: volt, aki szerint az állatok a különböző klánok totemjei, mások szerint a férfi és női termékenység ábrázolásai, vagy épp tudatmódosult állapotban lévő sámánok által hagyott jelek. Sok kutató úgy véli, a barlangművészet megjelenése volt az a pillanat, amikor a Homo sapiens viselkedésileg „modernné” vált – ez volt a szimbolikus és absztrakt gondolkodás újonnan kialakult képességének első kézzelfogható terméke.
Ahogy a régészek egyre több barlangot vizsgáltak meg, sokukat egyre kevésbé az alkotók elvont szándékai, és sokkal inkább a barlangban átélt, fizikai tapasztalások kezdték el érdekelni. Amikor a kutatók kísérletképpen modern zseblámpák helyett korhű fáklyát gyújtottak a sötétben, a láng csak körülbelül tizenkét méterre világított el, a pislákoló vörös fény pedig folyamatosan mozgott, és árnyékokat táncoltatott a falakon. Teljesen más élményt nyújtott, mint a stabil, fehér fénysugár.
Egyre több kutató fókuszál magukról a rajzokról a barlangművészet egyéb, kontextuális összetevőire: a fényviszonyokra, az elhelyezésre, a hangokra és a tapintásra. Kutatásaik rávilágítanak arra, hogy a barlangrajzok sokkal dinamikusabbak és magukkal ragadóbbak, mint ahogy azt a fényképeken látni lehet. Egy antropológuscsoport a barlangművészetet egyenesen a „mozi előképének” nevezte, míg mások a „modern installációs művészethez” hasonlították, amely a művészt, a nézőt és a fizikai környezetüket egy folyamatosan változó kapcsolatba integrálta. Véleményük szerint a barlangművészet eredetére vonatkozó tisztán kognitív (gondolkodásbeli) magyarázatok eddig teljesen figyelmen kívül hagyták a dolog érzéki és fizikai oldalát.
Érdekességek a barlangrajzok készítéséről:
Ujjakkal: Sok barlangi alkotás valójában nem is festmény vagy metszet, hanem egyfajta ujjal húzott vájat (fluting), ahol a művész egy vagy több ujjával húzott vonalakat a barlang falát borító puha üledékbe.
Gyermekek által: Egyes barlangokban, például a franciaországi Rouffignacban a nyomok alapján a kutatók úgy vélik, hogy sokszor mindössze 2-3 éves gyermekek feleltek ezekért az ujjvonásokért.
Lámpafénynél: A híres franciaországi Lascaux-barlangrendszerben a kutatók több mint 100 ősi lámpát tártak fel. Némelyik mészkőlapból készült, amelynek a közepén egy üreges mélyedést alakítottak ki az éghető állati zsír számára.
A fizikai kapcsolat és az optikai illúziók
Az elméletek szerint a művészek már évezredekkel azelőtt készítettek kézsablonokat, hogy elkezdték volna az állatok ábrázolását (az El Castillo egyik kamráját emiatt „a Kezek Mennyezetének” nevezték el). Paul Pettitt brit régész munkatársaival a kéznyomok elhelyezkedését elemezte a falakon. Arra a megállapításra jutottak, hogy a sablonokat nem vaktában fújták a falra; a művészek gondosan megvizsgálták a sziklafelületet. A kéznyomok többségét a fal repedései vagy kidudorodásai közelében helyezték el, gyakran olyan pozíciókban, mintha a kéz megragadna valamit. A kutatók szerint a sablonok elhelyezése arra utal, hogy a kezek magát a felfedezőt támasztották meg a sötétben. A művészek egyértelműen fenntartották ezt a tapintható kapcsolatot a barlangok falaival, még akkor is, amikor 35 000 évvel ezelőtt áttértek az állatok ábrázolására.
A megfigyelések rávilágítottak, hogy az állatokat is gondosan úgy komponálták meg, hogy magukba foglalják a barlang természetes formáit. Egy nagy bölény háta például mintha duzzadó izmokkal emelkedett volna ki egy természetes sziklaperemből. Más barlangokban a művészek a fal repedéseit használták fel, hogy jávorszarvas-agancsokat formáljanak, míg a természetes kőgerinceket a lovak hátvonalaként értelmezték. Az állatok olykor mintha egyenesen a repedésekből léptek volna elő, majd visszahúzódtak – ez a hatás a pislákoló fáklyafényben hihetetlenül élethű, lüktető látványt nyújthatott.
Pettitt és Derek Hodgson régész azzal érveltek, hogy a paleolitikumi vadászok vizuális rendszere evolúciósan úgy fejlődött ki, hogy azonnal képes legyen érzékelni a nagy, akár részben rejtőzködő állatok körvonalait a vadászatok során. Ez a beidegződés készítette elő őket arra, hogy a sötét, zavaró árnyékokkal teli barlangok kétértelmű formáiba is állatszerű sziluetteket képzeljenek bele. Izzy Wisher, a dániai Aarhusi Egyetem régésze hasonló következtetésre jutott: a vizuális ingerekkel (ragadozókkal, zsákmányállatokkal) való mindennapos, életmentő ismeretség formálta úgy a látást, hogy a töredékes formákat azonnal ismerős alakzatokként értelmezték.
Könnyen lehet, hogy a művészek éppen azért hatoltak be a barlangok legsötétebb zugaiba, hogy tudatosan megtapasztalják ezt az optikai illúziót. Nem annyira „üres vásznakat” kerestek a fejükben megszületett kompozíciókhoz; inkább a barlanggal „párbeszédben” próbáltak állati formákat felfedezni a sötétben. A sötét zóna így egy látomásokkal és találkozásokkal teli világ volt, és a rajzok csupán ezeknek a találkozásoknak a fizikai lenyomatai lettek.
Árnyékjáték és absztrakt gondolkodás
Az El Castillo egyik kamrájában található egy különleges cseppkő, amely természetes formájában egy „bölényembert” formáz: egy bölényt, amely mintha a hátsó lábain, emberként járna. Az emberábrázolások rendkívül ritkák a paleolitikumban. Az ősi művész vésőkkel formálta meg a követ, hogy háromdimenziós textúrát hozzon létre, és extra hangsúlyt adjon az alak combjának. Bizonyos megvilágítás esetén a cseppkő a barlang hátsó falára egy kísérteties árnyékot vet, amely egy sétáló, két lábon járó bölény sziluettjére hasonlít. A fáklyafény pontos hatását a mai, szigorú természetvédelmi szabályok miatt a kutatók már csak virtuális valóság (VR) segítségével, digitális szimulációkon keresztül tudják vizsgálni.
A barlang egyik legkisebb, legeldugottabb hasadékában található az El Castillo maszkjának nevezett alkotás. A maszk egy, a mennyezetről lógó természetes sziklafüggönyön kapott helyet, amelynek alakja és mérete teljesen megegyezett egy bölény fejével. Az ősi művész csak egyetlen fekete kört festett rá (szemként), és egy fekete vonalat húzott (orrlyukként). Az eredmény rendkívül élethű: az alkotás komoly jelenlétet sugároz, azt az érzetet keltve, mintha egy valódi bölény feje törne elő a sziklából.
Mindez arra utal, hogy a paleolitikumi művészet lenyűgöző bizonyítéka az emberi elme evolúciójának. Egy festett bölény, legyen bármilyen kezdetleges is, valójában egy szimbólum – egy olyan dolog vizuális ábrázolása, amely fizikailag nincs ott a térben. A szimbólumok megalkotásához és megértéséhez pedig elvont képességre van szükség – írta a Smithsonian.
Steven Mithen, az angliai Reading Egyetem régésze szerint amikor az emberek kifejlesztették a világ vizuális ábrázolásának képességét, egyúttal az absztrakt gondolkodás képességét is megszilárdították. A jégkorszaki emberek a festményeket és a faragványokat egyfajta „kognitív horgonyként” használták olyan információkhoz, amelyeket külső segítség nélkül nehéz lett volna megjegyezni vagy megosztani másokkal. „A barlangfestészet figuratív művészete példátlan szintre emelte az ötletek és információk tárgyiasítását” – összegzi a régész. „Egy olyan szintre, amelyet csak az írás feltalálása tudott túlszárnyalni, sok-sok ezer évvel később.”
