Szinte minden macskatartó ismeri a jelenséget, amikor kedvence elmélyülten, dorombolva dagasztani kezd egy takarót vagy épp a gazdája lábát. Bár a mozdulatsor kísértetiesen hasonlít a tésztagyúráshoz, a háttérben mélyen gyökerező evolúciós és biológiai okok húzódnak meg, a kölyökkori reflexektől egészen a láthatatlan szagnyomok elhelyezéséig.
A puha textilek vagy a meleg emberi ölek ritmikus, váltott mancsokkal történő masszírozása a bársonytalpúak egyik legjellegzetesebb szokása. Az etológusok egyöntetűen a kölyökkorra vezetik vissza ezt az ösztönt: a szopó kismacskák pontosan ilyen mozdulatokkal ingerlik anyjuk hasát, hogy fokozzák a tej leadását.
Amikor egy felnőtt állat elkezdi ezt a rituálét, az a teljes nyugalom és a feltétlen bizalom jele. Mivel a mozdulatsor a korai biztonságérzettel forrt össze, a házi kedvencek gyakran annyira beleélik magukat a folyamatba, hogy nyáladzani kezdenek, sőt, olykor be is kapják a takaró csücskét vagy a gazdi pulóverét, mintha még mindig az anyjukból szopnának.
A kötődés kifejezése mellett a folyamatnak van egy határozottan birtokló funkciója is. A macskák talppárnáiban apró illatmirigyek bújnak meg, így a kitartó taposással valójában észrevehetetlen szagnyomokat hagynak maguk után, egyértelműen kijelölve a saját területüket. Lényeges azonban, hogy ezt az ösztönös, megnyugtató cselekvést ne keverjük össze a bútorok célzott kaparásával és a karomélesítéssel.
Bár a dagasztás a szeretet megnyilvánulása, az akaratlanul kiengedett karmok olykor kényelmetlenek lehetnek a gazdinak. Ilyenkor érdemes egy vastagabb plédet vagy párnát teríteni az ölünkbe védőrétegként. Kis türelemmel az állat is rászoktatható a kíméletesebb érintésre, ha a behúzott karmokkal végzett masszírozást jutalmazással honoráljuk. Mivel egy teljesen normális, genetikailag kódolt viselkedésről van szó, a szidás vagy a büntetés szigorúan tilos, hiszen ezzel csak indokolatlanul megbüntetnénk az ellazulni vágyó kedvencünket – írta a Gismeteo.
