A labdarúgó-világbajnokságok történetében ötödször fordul elő, hogy az elődöntőhöz érve „át lehet keresztelni” a tornát Európa-bajnokságra. Legutóbb 2006-ban, előtte pedig 1982-ben, 1966-ban és 1934-ben került be csak európai válogatott a legjobb négy közé – alkalmasint az sem véletlen, hogy mind az öt tornát az öreg kontinensen játszották, illetve játsszák.

Az viszont több mint érdekes, hogy amíg a földrészek között jól tapintható az európai dominancia, azt már egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a kontinensen belül ez a négy válogatott számít kiemelkedőnek vagy akár csak dominánsnak is. Négy évvel ezelőtt, a brazíliai Mundialon Horvátország és Anglia nem „élte túl” a csoportküzdelmeket, Franciaország és Belgium pedig az elődöntőbe jutásért vívott meccsen esett ki: a „Kékek” a későbbi győztes németektől, a „Vörös ördögök” a döntős Argentínától kaptak ki 1–0-ra. Egyik sem „vállalhatatlan” eredmény, mégsem volt elégedett egyik csapat sem azzal, hogy a negyeddöntőig jutott csak.
Két évvel ezelőtt, a számunkra oly kedves emlékű Európa-bajnokságon a most majd az érmekért küzdő kvartettből a franciák jutottak a legmesszebbre – bár a portugálok ellen elveszített döntő után nyilván ők is úgy érezték, lehetett volna jobb is a szereplésük. De, mit mondjanak akkor a vb-hez hasonlóan a Magyarország legyőzése után a negyeddöntőben Wales ellen simán (1–3) elbukó belgák, de főként a „nyolcba” már be sem jutó, Portugália ellen elvérző horvátok vagy az Izlandtól kikapó angolok? Miben más, miben jobb ma Anglia, Belgium, Franciaország vagy Horvátország csapata, mint akár csak két éve volt?
A belgák – Marc Wilmots irányításával – szinte ugyanezt a csapatot játszatták már két éve is. A „brazilverők” között egyedül az Eb idején még csak 17 éves Nacer Chadli új ember, a 2016-ban sérülése miatt hiányzó Vincent Kompany aligha számít annak. Két fontos változást azonban érdemes talán kiemelni: az egyik a szövetségi kapitány, a kiváló stratégának bizonyuló Roberto Martínez személye, a másik, hogy bár a 2016-os keretben is csak négy belga klubból rekrutált játékos iparkodott, a játékosok ma sztárklubjaikban (mint Thibaut Courtois és Eden Hazard a Chelsea-ben, Romelu Lukaku a Manchester Unitedben, Kevin De Bruyne a Manchester Cityben) is dominánsabbak, mint két éve.
A horvátok válogatottja – ahogy a belgáké is – viszonylag magas átlagéletkorú, rutinos csapat, amelynek különleges muníciót ad az ezredforduló két évtizedének közép-európai, de mindenekelőtt délszláv történelme. Olyan csapat esetében, amely kétszer is tizenegyesekkel jutott tovább, nem könnyű dominanciát emlegetni, de az tény, a horvátok erős keretüknek köszönhetően olyan meccseket nyertek az egyenes kieséses szakaszban, amelyeken esélyesebbnek számítottak. Nagy utat jártak be kilenc hónap alatt: Zlatko Dalic tavaly október 7-én vette át a válogatottat, miután kiderült, Ante Cacictyal nem tudta megnyerni a selejtezőcsoportját, sőt még a pótselejtezőre jogosító második hely is veszélyben volt. Vele ellenben európai csapatok ellen még veretlen a horvát válogatott.
A franciákat két évvel ezelőtt is Didier Deschamps vezette ezüstéremig. Ennek fényében talán meglepő, hogy a sikeres kapitány csapata rengeteget változott a legutóbbi két évben: Hugo Lloris előtt gyakorlatilag az egész védelem kicserélődött. Umtiti a hazai rendezésű Eb-n újoncként került a csapatba, a mellette játszó Lucas Hernandez és Benjamin Pavard az Európa-bajnokságon még nem volt képben, mint ahogy a sérült Raphael Varane, illetve Corentin Tolisso és a mindössze 19 éves Kylian Mbappe is csak a tévében nézte az Európa-bajnokságot.
A Sam Allardyce helyére lépő Gareth Southgate is új csapatot épített. A világbajnokságra a legfiatalabb és a legkevésbé rutinos kerettel érkező keretből – alkalmasint Harry Kane-en kívül – hiányoznak az olyan nagy sztárok, mint a még Roy Hodgsonnal játszott Eb-n Rooney, korábban Gerard, Lampard, vagy Beckham. De a „csodakapussal” Pickforddal, valamint Maguirerel, Trippier-vel, Lingarddal és a 32 éves, reaktivált Ashley Younggal felturbózott angol csapat éppen ebből próbál erényt kovácsolni: a csapategység lényegesebb szilárdabb, mint az utóbbi negyedszázad angol válogatottaiban.
Az elmúlt két évben a belgák, a horvátok és az angolok váltottak kapitányt (utóbbiak, kényszerből, többször is), a franciáknál Deschamps maradt, de a keret változott. Az új műsorhoz mindenütt új férfi kellett – a „kékeknél” és a „háromoroszlánosoknál” a játékosállomány változására is gondolva: férfiak kellettek – Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében a szövegkönyvet fordító Gábor Andor ezt már bő száz éve a hallgatói lelkére kötötte.



